Ki is volt ez az olasz katonatiszt, majd tábornok, Giulio Douhet? Katonai pályafutását áttekintve azt látjuk, hogy az első világháború előtt repülőosztály-parancsnokként szolgált, majd megalkotta az olasz légierő első szabályzatát, de mivel 1915-ben bírálta a honvédelmi minisztériumnak a légierő-fejlesztéssel kapcsolatos tevékenységét, eltávolították a légierő kötelékéből. A következő évben már egyéves börtönt „harcolt ki” magának a hadsereg-főparancsnok és az olasz hadvezetési módszerek bírálatával. Újabb fordulat: 1918-ban a légierő parancsnokává nevezték ki. Nyugállományba vonulása után teljesítette ki elméleti munkásságát: 1921-ben kiadta az Il dominio dell’aria című könyvet, amellyel megteremtette a légi uralom vagy másképpen az önálló légi háború elméletét. E könyvét egészítették ki később az 1927-ben kiadott Légi háború, illetve az 1928-ban megjelent Az 19… évi háború című munkái. Ez utóbbi a bármely pillanatban kitörhető háborúnak volt a forgatókönyve.
Amikor Douhet elméletét vizsgáljuk, figyelembe kell vennünk, hogy Olaszország „kisemmizett győztesként” került ki az első világháborúból, s ez rányomta bélyegét a közhangulatra. Douhet elgondolása szerint a többi haderőnem rovására kifejlesztett, ezer hatalmas „légi cirkálóval”, összesen száz repülőszázaddal rendelkező, önálló légierőnek kell egyidejű, megsemmisítő légi csapásokat intéznie természetes terepakadályoktól függetlenül az ellenség hátországában kijelölt száz hadászati jelentőségű célpont ellen. A légi csapások néhány nap alatt megtörik az ellenséges állam polgárainak háborús elszántságát, miáltal ők maguk fogják gyors békekötésre kényszeríteni kormányukat. Douhet szerint ez az olcsó, gyors, saját veszteségeket is minimalizáló győzelem leegyszerűsített receptje.
Mielőtt megnéznénk Douhet elméletének magyarországi fogadtatását, engedjenek meg egy leegyszerűsített hadelméleti eszmefuttatást. Egy általános képletben a leggyorsabban változó elem a hadigazdaság. Ennek változása kényszeríti ki a katonai szervezetek tökéletesedését (mondhatnám: az új fegyverek hatékonyabb alkalmazását), majd az új fegyverzet és a neki jobban megfelelő új struktúra együttese kényszeríti ki a nekik jobban megfelelő harceljárást, másképp: a katonai elméletet. Az így újabb gondolkodásra kényszerített katonai elméleti szakemberek is „törlesztenek”, mondván: ha még korszerűbbek lennének mind a szervezetek, mind a haditechnika, akkor mi még tökéletesebb harceljárásokat prezentálnánk. A „szervezet” hátrafelé is mutogat: hatékonyabb lenne a szervezetem még hatékonyabb fegyverzet birtokában.
Visszatérve előadásom témájára, Douhet tábornok elmélete sok éven át tartó, többnyire alkotó polémiát indukált világszerte. A trianoni gúzsban vergődő, az engedélyezett minimális létszámú szárazföldi erő gyengesége arra a következtetésre juttatta a magyar repülőszakembereket, hogy még Magyarország is képes lehet a Douhet megálmodta repülőflotta megteremtésére, esetleges revíziós céljai elérésére. A békediktátum, valamint a hazánkba is egyre jobban begyűrűző világgazdasági válság kezdetben csak elméleti síkon tette lehetővé a magyar légierő fejlesztésének vizsgálatát.
Werth Henrik tábornok 1930-ban kiadott szakkönyvben rámutatott, hogy „a korszerű haditechnika alkalmazása következtében az egész ország területe harctérré változik, mert a háborúk a »lenni vagy nem lenni«-ről döntenek. Mivel a repülőgép a modern háború leghatalmasabb eszköze, a győzelem zálogát a szárazföldi és légierő együttműködésében látom.” Folytatta a gondolatsort a douhet-izmus magyarországi apostola, a jelentős szakmai karriert maga mögött tudó Szentnémedy Ferenc, aki a harmincas években a korszerű magyar légi fegyver-, majd haderőnem megteremtésén fáradozott. Ő volt az, aki a magyar katonai szaksajtóban nagy alapossággal bemutatta Douhet tábornok elméletét, teljes mértékben azonosulva vele. Így például egy 1931-es cikkében hittel vallotta, hogy a Douhet elmélete alapján vezetett tevékenység „mind vér-, mind anyag- és pénzáldozat tekintetében az eddigi háborúkhoz képest tekintélyes megtakarításokat eredményezne, és leghamarabb vezetne célhoz: a gyors döntéshez”. Szentnémedy véleménye nem hullott terméketlen talajra, cikkei élénk vitát generáltak a szaksajtóban. E kezdeti eszmefuttatások is közrejátszhattak abban, hogy a Legfelső Honvédelmi Tanács 1932-ben elfogadta a hadsereg távlati fejlesztési tervét, amelyen belül 48 repülőszázad felállításáról döntöttek. Voltak olyanok, akik szembeszálltak Szentnémedy állításaival. Így Réczey Ferenc vezérkari szolgálatot teljesítő százados vagy Vörös Géza vezérkari szolgálatot teljesítő százados is szükségét érezte annak, hogy cáfolja Szentnémedyt.
A sok kritikai észrevétel fokozatosan árnyalta Szentnémedy kritikátlan douhet-izmusát. 1932 októberében már így fogalmazott: „Nem állítjuk azt, hogy a légi erők önállóan és minden körülmények között alkalmasak a háború eldöntéséhez! Talán inkább úgy fogalmazhatnánk a tételt: ma még csak kivételesen és kedvező viszonyok között.” Ezzel elkezdődött a reálisabb megközelítés periódusa: Szentnémedy 1933-ban már arra a következtetésre jutott: „Kétségtelenül két dolgot kell követelnünk: légi szuverenitásunk védelmére legalább szerény létszámú légi rendőrséget és a légvédelmi eszközök – ideértve a vadászrepülőket is – korlátlan szaporításának engedélyezését is.” Az elméleti tevékenység folytatásaként Szentnémedy Ferenc vezérkari szolgálatot teljesítő őrnagy 1935 derekán választ adott az önmaga által megfogalmazott kérdésre: „Van-e védelem a korlátlan légi háború ellen? Nos, erre szerintem ma még határozott igennel vagy nemmel nem lehet felelni! Az egyetlen megoldás vagy az általános és egyenlő légi leszerelés, vagy az egyenjogúsítás és józan korlátozás volna. Az előbbi utópia, az utóbbi valószínűleg a célravezető.” Micsoda eltávolodás a néhány évvel korábbi Douhet-hívő nézeteihez képest!
1935 tavaszán már a Légügyi Hivatal (a rejtett légierő-parancsnokság) is reálisan fogalmazott a vezérkar főnökéhez felterjesztett emlékiratában, amikor rögzítette: „A légierő-parancsnokság végcélul tűzte ki maga elé, hogy a minket környező kisentente-államok legalább egyikével szemben komoly ellenségként léphessünk fel.” Ezért a felderítőket csak a legszükségesebb mértékben, a „túlnyomórészt passzív szerepre hivatott” vadászokat pedig „mértékteljesen” célszerű fejleszteni. A tényleges erőfeszítéseket a bombázókötelékek korszerűsítésére és gyarapítására kell koncentrálni, amelyekkel „a hadműveletek általános megkezdése előtt önállóan, majd a földi seregtestekkel szoros együttműködésben óhajtunk a döntés kiküzdéséhez hozzájárulni”.
A vita folytatódott, s a közel egy évtizedes nagyon pezsgő elméleti tevékenységre a vezérkari főnökség hadműveleti osztálya által a gyakorlati repülőszabályzatok átdolgozásához kiadott irányelvek tették fel a koronát, amikor rögzítették: „általános és legfontosabb követelmény, hogy a légi erők a földi erők harcát elsősorban közvetlenül támogassák”. Mint látható, a nyílt, őszinte viták és gyakorlati tapasztalatok alapján a magyar katonai szakemberek eljutottak a Douhet-elmélet elvtelen szajkózásától a magyar lehetőségeknek megfelelő légierő-alkalmazási nézetekhez.
Ezekkel a vitákkal párhuzamosan a repülőtechnika, repülőgép-szükséglet terén is folyt az útkeresés. Az évtized elején – Douhet szellemében – egyértelmű volt a bombázó repülőgépek melletti elkötelezettség. Szentnémedy is csak 1933-ban kezdett behatóbban foglalkozni a vadászrepülés és a légvédelem problémájával. Ennek során megállapította, hogy „bár jelenleg az aktív légvédelem elsőrendű eszköze az együléses vadászgép, az egyre növekvő követelmények azonban a nagy hatótávolságú és sebességű, erősen felfegyverzett, többüléses vadászgépek szükségességét vetítik előre”. A következő évben a Borbély Miklós – Szabó János szerzőpáros szintén mint „alapvető kérdést” vizsgálta az egy- vagy kétüléses vadászrepülőgép problematikáját. Arra a következtetésre jutottak, „nem lehet kétséges, hogy a kétüléses gép harci értékét a mozgatható géppuskák nagyban növelik”.
Ezek a polémiák is közrejátszhattak abban, hogy az 1934 nyarán a németekkel tárgyaló Gömbös Gyula miniszterelnök sürgette, hogy „a bombázó repgépfajtát illetően olyan többmotoros, nagy lóerejű és erős felfegyverzésű, teljes fémkivitelű repgéptípust kell megválasztani, amelynek a légi harcban a vadászgépektől nincs sokat tartania”. Ennek szellemében a Légügyi Hivatal vezetői is a többfeladatos géptípus hadrendbe állítását szorgalmazták. A témában való sokirányú elmélyedés a fenti nézetet lényegesen módosította: 1938 nyarán Rátz Jenő honvédelmi miniszter úgy nyilatkozott, hogy „elsősorban alacsony támadásra alkalmazható könnyűbombázó repülőgépek beszerzését tartom szükségesnek”. Ahogy az elméletben az évtized végére a szárazföldi erőkkel szorosan együttműködni képes és a környező államok erődrendszereinek lefogására, pusztítására alkalmas légierő képe kristályosodott ki, ennek megfelelő elképzelés született a leginkább alkalmas repülőgéptípus tekintetében is.
A dialektikus összefüggésrendszer harmadik eleme a szervezet. A Magyar Királyi Légierő 1938. augusztus 22-ig, a Magyarország fegyverkezési egyenjogúsítását kinyilvánító bledi egyezményig formailag nem létezett, így a titokban létrehozott kis erőt inkább bénították az álcázási rendszabályok. Nem véletlen, hogy a sajátos „megfordított” hármas összefüggésben a szervezeti kérdésekre fordították a legkevesebb figyelmet, hiszen erre már alig jutott idő.
Feketehalmy-Czeydner Ferenc vezérkari ezredes, a légierő vezérkari főnöke már 1937 őszén felvetette, hogy a majdan bekövetkező fegyverkezési egyenjogúsítás előtt tisztázni kellene, nem volna-e célszerű létrehozni az önálló légierőt. 1938-ban kevés figyelem fordult a repülőalegységek szervezési kérdéseire, hiszen a lényegi csaták a legfelsőbb katonai méltóságok között folytak a légierő felügyelete kérdésében. Ezt a vitát Horthy Miklós kormányzó 1938. október 30-án zárta le, létrehozva az önálló légierőt. Összegezve: ezzel megszületett a douhet-i nézetek durva túlzásait elvető, ugyanakkor pozitívumait hasznosító, a sajátos magyar helyzetnek megfelelő, bár korántsem ideális önálló magyar haderőnem, amely azonban a gyorsan kibontakozó háborús viszonyok között képtelen volt tudományos alapossággal kiérlelt nézetrendszerre támaszkodva továbbfejlődni az 1940-es években.
Napjainkban nem bénítja Trianon a hadseregfejlesztést, vannak viszont átmeneti, de annál keményebb anyagi-gazdasági béklyók. Ha a XXI. század első évtizedében a Magyar Honvédség olyan helyzetben van, amilyenben, nem volna-e célszerű szintén az elméleti tevékenységre, a „kiművelt (katonai) emberfők” sokaságának megteremtésére fordítani a legtöbb energiát, hogy a feltételek jobbra fordulásával nekünk is lehessen kikre és mire támaszkodnunk? Hogy egyszer végre az élet tanítómesterétől: a történelemtől is tanuljunk, sok fölösleges költséget, erőfeszítést megspórolva!
A fenti szöveg az október 2-án elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető 7-én (szombaton) 9.40-kor az m1 és 10.40-kor a Duna Televízió, valamint 9-én (hétfőn) 9.00-kor az m2 műsorán. A következő előadást október 9-én 19.30-kor a Jövő Háza Teátrumban (Budapest II., Fény utca 20–22.) Kovács Ilona tartja Menynyi ész kell a látáshoz? címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Orbán Viktor és Magyarország az ukrán titkosszolgálat célkeresztjében áll
