Ma egy hete délután négy óra öt perckor parkolt le Moszkva központjában fekvő lakása előtt a radikálisan liberális Novaja Gazeta újságírója, aki Csecsenföldről írt cikkeivel nemzetközi ismertségre tett szert. Előzőleg bevásárolt a közeli szupermarketben, s két szatyorral felballagott a lakásába. Pár perc múlva visszatért a többi csomagért. A gyilkos ekkor már az első emeleten várt rá. A liftből kilépő 48 éves kétgyermekes aszszonyt gyors egymásutánban három golyó érte. Közülük kettő szívtájékon, egy a vállán találta el. A negyedik, úgynevezett biztosító lövés a már halott nő fejét roncsolta. A magas, vékony testalkatú gyilkos – mint a ház kamerájának felvétele bizonyítja – nyugodtan kisétált az utcára és elhajtott. A bevásárlóközpontban rögzített felvételről kiderül, hogy segítője is volt, egy harminc év körüli hölgy, s feltehetően jó ideje követték az újságírót. A szomszédok semmit sem hallottak, mert az Anna Politkovszkaja holtteste mellé ledobott Izs márkájú pisztoly hangtompítóval volt felszerelve. A halottat egy pár perc múlva a lépcsőházba kilépő szomszéd fedezte fel, néhány óra elteltével pedig egész Moszkva tudta, hogy Politkovszkaja halott.
Szinte mindenki egyetért abban, hogy a merénylet összefügg Politkovszkaja foglalkozásával, ettől a ponttól kezdve azonban erősen megoszlanak a vélemények. Elsősorban azért, mert az újságíró halála még életénél, írásainál is átpolitizáltabb. Egyesek árulónak tartották, Vlagyimir Zsirinovszkij pártja fel is tette „Oroszország ellenségeinek” százas listájára, míg mások a sajtószabadság egyik utolsó oroszországi harcosát látták benne.
A gyilkosokat kutatva az egyik legkézenfekvőbbnek a csecsen nyom tűnik, hiszen a szovjet diplomaták gyermekeként New Yorkban született, így amerikai állampolgársággal is bíró Politkovszkaja e témájú írásaival vált ismertté. Az egyébként alacsony, 15 ezer körüli példányszámú s főképp külföldön, illetve értelmiségi körökben ismert Novaja Gazeta munkatársaként 1999-től járta be az Észak-Kaukázus harci zónáit. A második csecsen háború kezdetétől havonta tíz napot töltött a térségben, s a rendszerrel szemben keményen kritikus hangú, ezzel az orosz sajtóból kirívó írásaiban számolt be a háborúról, arról, hogyan szenved a civil lakosság az orosz hadseregtől és saját forradalmáraitól egyaránt. Mint A második csecsen háború címmel magyarul is megjelent könyvében fogalmazott, azért járt rendületlenül Csecsenföldre, mert „ennek a háborúnak a korában élünk, és mindenképpen felelnünk kell érte. És nem lehet a klasszikus szovjet módon felelni, úgymond nem voltam ott, így nem vettem részt… Hát csak tudjanak róla! És akkor nem lesznek cinikusak. És nem lesz elhamarkodott és szörnyű személyes véleményük arról, hogy ki kicsoda az Észak-Kaukázusban, és hogy vannak-e ott manapság hősök…” Alapvetően emberjogi megközelítésű beszámolóival, értékítéleteivel sok helyütt lehet vitatkozni, az azonban elvitathatatlan, hogy belülről és alaposan ismerte ezt a világot. Írásaiból érződik az emberi szenvedés miatti felháborodás, amely olyannyira elragadja, hogy politikai és geopolitikai következtetéseiben is érzelmei vezérlik. Ezért szerették, s ezért is bírálták. Bírálói elfordultak tőle, mert a háborúnak csak az egyik arcát látta, illetve mutatta be, mások viszont nagyon is értékelték élettel, szenvedéssel teli riportjait. Köteteiért megkapta az Orosz Újságíró-szövetség aranytollát, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) Újságírás és Demokrácia díját, valamint az Amnesty International által az emberjogi kérdésekkel foglalkozó újságíróknak alapított Világdíjat. Írásaihoz ellentmondásosan viszonyultak Csecsenföldön is. 2002-ben felkérték, hogy tárgyaljon a moszkvai Dubrovka színházban nyolcszáz túszt ejtő terroristákkal. Az átlagemberek többsége ugyanis feltehetően szerette, s a szeparatistákkal is jó kapcsolatot ápolt. Az orosz erők azonban 2001-ben napokig fogva tartották, s nem nézték jó szemmel tevékenységét. Sokan ezzel hozták összefüggésbe, hogy Beszlanba menet rosszul lett a gépen. Csecsenföld jelenlegi erős emberét, Ramzan Kadirovot legszívesebben a vádlottak padján látta volna. Halála előtt nem sokkal a Kadirovhoz és az egykori harctéri parancsnokokból rendvédelmi erőkké alakult körhöz kapcsolódó megszaporodott emberrablásokról írt és beszélt, megemlítve, hogy tanúskodna egy esetleges perben.
Akik ebben a körben keresik a gyilkost, illetve felbérlőjét, azok emlékeztetnek arra a momentumra, hogy Csecsenföldön nehezen viselik el a sértést. Különösen egy nőtől. Politkovszkaja pedig a helyi értékrend szerint sokakat megsértett, s tényfeltáró cikkeit olvasva érezhető, hogy viszonylag széles a lehetséges elkövetők köre. Aligha valószínű azonban, hogy általános politikai jellegű leszámolásról van szó. Ez a jelenlegi csecsen vezetés teljes politikai analfabetizmusát feltételezné. Tudni kell, hogy a csecsen társadalomban erős a hierarchia, így a felsőbb vezetés tudta nélkül nem történik semmi. Az pedig ugyancsak különös feltételezésnek tetszik, hogy a csecsen elnöki posztra pályázó Kadirov vagy moszkvai támasza, Vlagyimir Putyin ilyen ajándékot rendelt volna születésnapjára. Jóllehet az újságírónő Putyinról úgy vélte, hogy képtelen levetkőzni KGB-s parancsuralmi szemléletét, és visszaveti Oroszországot a múltba. A Kremlnek egyébként akár jól is jöhetett, hogy felmutathat egy otthon semmiképpen sem igazán befolyásos, ám írásaival külföldön mégiscsak elég nagy visszhangot kiváltó bírálót. Arról nem beszélve, hogy leginkább Putyint és Kadirovot járatja le s hozza kínos helyzetbe Politkovszkaja meggyilkolása.
A világsajtó mégis szalagcímekben hirdeti, hogy „a Kreml golyója kivégezte a sajtószabadságot”, alig burkoltan az amerikai elnök és külügyminisztere is erre hívja fel a figyelmet, és pártatlan vizsgálatot követelnek. A Washington Post ennél is egyenesebben fogalmaz, mikor a „Putyin elnöksége alatt kibontakozott kegyetlen politikai klímával, a demokrácia lábbal tiprásával” hozza összefüggésbe a gyilkosságot. Természetesen nincs ott minden rendjén, ahol a nemzeti bank alelnökét és újságírókat durrantanak le az utcán, ám a lap egy sorba helyezi a történteket az Oroszország és Grúzia között támadt feszültséggel, mondván, ez a Putyin-rendszer módszere külföldön. Még egyet csavarva a dolgon a Post szerint mind Politkovszkaja haláláért, mind pedig a Grúzia körül kialakult helyzetért morális értelemben felelős Berlin és Párizs pragmatizmusa is.
E végtelenül leegyszerűsítő logikát átvéve azt is mondhatnánk, hogy valódi érdeke nem a most ismét kommunikációs védekező állásba kényszerített Putyinnak, hanem jóval inkább a fejét felemelő Oroszországot helyre tenni szándékozó erőknek fűződhetett a történtekhez. Persze ostobaság volna ezzel azt sugallni, hogy az Egyesült Államok vagy bármely nyugati állam állhat a gyilkosság mögött. Az viszont jól látható, hogy a tragédiát nyugaton sokan lényegében csak a „medvetáncoltatás” újabb lehetőségeként fogják fel. Ami nem jelent egyebet, mint azt, hogy álszent könnyek közepette a geopolitikai játszmák olcsó játékszerévé degradálják Anna Politkovszkaja halálát. Erre az elegáns válasz az lenne, ha végre gyorsan megtalálnák nemcsak a gyilkost, hanem a megrendelőket is, bizonyítva, hogy Oroszország valóban stabil és elkötelezett a demokrácia erősítésében. Valljuk be, nem kis feladat ez a jelenlegi körülmények között!
origo.hu
Kiderült, miért látogatott Pécsre Orbán Viktor
