(mi a bizalom…)

Én nem tudom – mondtam Tárnoki néninek egy októberi találkozásunk alkalmából –, hogy mikor áll helyre a társadalmi bizalom Magyarországon. Ejnye – felelte némi malíciával az öreg hölgy –, ezzel csak nem azt akarja állítani, hogy ez a bizalom valaha is fennállt Magyarországon. Jobb, ha tudomásul veszi, hogy legalábbis az én rövidke, kilencvenévnyi életemben az ember mindig is saját farkasa volt. Hogy is van az a József Attila-idézet? – fordult hároméves dédunokájához, Esztikéhez. Melyik? – kérdezte a kislány. Ne játszd a bambát vagy az ártatlant! Te is tudod, hogy nagy proletárköltőnk a keresztény kurzus idején élt, és ha most élne, a szegények pártján volna, mint Gyurcsány Feri. Dédi, talán a Hazám című versére gondolsz? Talán – mondta az öreg hölgy.
„Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket, s nem csalóka remény” – idézte a kislány, majd hozzátette: – De azt is írta, hogy „langyos vízben ül, s borong, hogy ó, mi mennyire nyomorgunk.” Ki ül szerinted langyos vízben? – kérdezte gyanakodva Tárnoki néni. A Gabi meg a Feri – felelte a kislány, és kecses mozdulattal elhajolt a pofon elől.
Itt úgy éreztem, meg kell szólalnom. Bár Esztike általában a szívemből beszél – mondtam –, most mégis úgy érzem, téved. Velük kapcsolatban helytállóbb a forró vizes katlan hasonlat, különösen Ferinél… Ferit maga csak ne féltse – pirított rám az öreg hölgy –, van benne elég kitartás, az ördögtől se fél, és ha minden kötél szakad, még ott a kádkő. És elég vastag a bőre. Egy gumilövedék meg se kottyanna neki – kottyantott közbe Esztike.
A bizalomról volt szó – próbáltam helyes mederbe terelni a beszélgetést. – Egy társadalom életében csakis a kölcsönös bizalom teremthet biztonságot. És nálunk ennek nyoma sincs. Az amerikai Fukuyama egy egész könyvet írt a bizalomról. Nekem ne jöjjön folyton Fukuyamával – kacagott az öreg hölgy. – Ő a történelem végét is bejelentette. De ha már a bizalomról beszélünk, a pesti nép ismételten kinyilvánította, hogy bízik Demszkyben. Viszonozza a szeretetét. Hogy is van az a Kosztolányi-idézet? – nézett Esztikére. Nem tudom pontosan – felelte a kislány –, de valahogy így: „Ó, én szeretem a bús pesti népet, mely a Külső-Józsefvárosban tépett ruhákban jár vasárnap délután, és ámolyogva, szédelegve hallja, hogy döng a tükrös kávéházak alja, s a mozi reklámokra néz tunyán.” Mi az hogy ámolyogva? – kérdezte az öreg hölgy. Lemaradt a té betű – mondta Esztike. – Úgy tudom, a részegek támolyognak.
A bizalom – kezdtem újra –, itt azonnal becsapják egymást az emberek, ahogy alkalmuk nyílik rá. Úgyszólván senkiben sem lehet megbízni. És ráadásul Gyurcsány… Hoppá – szakított félbe Tárnoki néni. – Maga elfelejti, hogy Feri a parlamentben teljes, mondhatni korlátlan bizalmat kapott. Most hogy két konkrét példát is mondtam a bizalomra, abbahagyhatná a kapcáskodást.
Nem hagytam abba. Attól tartok – dünnyögtem –, hogy az a bizalom, ami 1989-ben kezdett ébredezni az emberekben, teljesen odalett, és szerintem évekbe telik, míg visszatér, s néhány évtizedbe, míg a magán- és üzleti szférában is stabillá válik. És a hazudós sajtó miatt egyáltalán nem derül ki, hogy ki a hibás. Hát mehet ez így tovább? Hogyne mehetne – mondta nyugodtan Tárnoki néni. – Ahogy Filló képviselő úr is mondotta volt, ha a patkányoknak van lyukjuk a falon, simán elslisszolnak, és vígan élnek tovább. Aki nem így gondolja, az tényleg nem bízik az emberekben. Nincs igazam? Maga mit gondol?
Megdöbbenve feleltem: hogy október 23-án elslisszoltak-e, én nem tudom…