„Mocsok által jutunk kincshez”

Amikor a szent életűnek ismert Zoszima sztarec meghalt, a kolostort elözönlötték a csodavárók, szerzetesek meg laikusok. Azonban különös dolog történt. A csont-bőr aszkéta holtteste a várakozással, a szent hagyománnyal szemben nagyon hamar elkezdett szagot árasztani, közönséges hullaszagot, ahelyett hogy testét szenthez illően érintetlenül hagyták volna a bomlás jelei. A szerzetes ellenségei megdicsőülve érezték magukat, korábbi tisztelői pedig, mert csalódtak a csoda elmaradása miatt, haragjukban Zoszima ellen fordultak, és tiszteletlenül viselkedtek. „A hitetleneket káröröm töltötte el, ami pedig a hívőket illeti, akadtak köztük olyanok, akik még jobban is örültek, mint a hitetlenek, mert »szeretik az emberek az igazak bukását és gyalázatát« – ahogy maga a megboldogult sztarec mondta egyik intelmében.” Dosztojevszkij szerint Zoszima sztarec nem volt szent, közönséges halandó volt, olyan, mint akárki más, habár sokat gondolkodott bűnről, bűnösről, megbocsátásról.
Szilágyi Domokos sem volt szent, ember volt, gyarlóbb, mint tudtuk és hittük. Versei, cselekedetei alapján okkal gondoltuk, hogy különb nálunk, kortársainál, hogy ezt az istenadta tehetséget, a szó és a tett azonosságára nagyon kényes költőt egyenesen az ég küldte abba a megnyomorított országrészbe, hogy jelet, „acél bátorítást (s vigaszt, ha kell)” adjon. Most úgy érezzük, meg lett sértve, meg lett gyalázva a tisztaság metafizikai értelmébe vetett szép hitünk. A tisztaság, amelyre oly kényes volt a költő, s amelyért oly igen szerettük verseit, igen, ez a tisztaságmítosz most összeroskadt. A romániai magyarság, amely – kisebbségi helyzeténél fogva – bensőségesebb, familiárisabb viszonyban érezte magát íróival a diktatúra éveiben, különösen kifosztottnak érzi magát.
A hónapok óta lappangó gyanakvásokat föloldotta a család azzal, hogy Nagy Mária, utolsó esztendeiben a költő élettársa, Szilágyi Kálmán, az öcs és Stefano Bottoni történész szeptember 26-án közös nyilatkozatot adott ki egy romániai magyar honlapon (www.transindex.ro), amelyben közzétették mindazt, amit mostanáig tudni lehet Szilágyi Domokos ügynökmúltjáról – lefegyverző nyíltsággal és őszinteséggel. Elejét venni a susmorgó pletykáknak, meg abban az erkölcsi meggyőződésben, hogy „két ember közt legrövidebb / út az egyenes beszéd”.
Szilágyi Domokos háromszor szólította meg elemi erővel a magyar irodalmat. Először életében, radikális lázadásával, merész formaváltó verseivel, másodszor öngyilkosságával, amelyet a kortársak egyértelműen a diktatúrával szembeni utolsó nagy tiltakozásának tekintettek. És most harmadszor, amikor arra kényszeríti utókorát, minket, hogy számoljunk le a legendákkal, nézzünk szembe azzal a gyötrelmes korral, amelyet magunk mögött véltünk hagyni. Tisztázzuk a múltnak, ötvenhatnak meg mindannak, ami utána következett, a „létezett szocializmusnak” az összekuszált erkölcsi örökségét. Sejtettük eddig is, a tisztázás sokszor fájdalmas és megrendítő lesz, mert „nemcsak a gyávák ússzák meg szárazon, és nemcsak a hősök tesznek valami emlékezeteset” (Lászlóffy Aladár), de ekkora övön aluli ütésre nem számítottunk.
Szilágyi Domokost a magyarországi ötvenhatot követő romániai megtorlások idején szervezték be. Húszéves sem volt akkor, szinte még gyerek. Nyolcgyermekes református papcsaládból érkezik a kolozsvári Bolyaira, az elsők egyike, aki papgyerek létére egyetemre kerülhet. Sokakkal együtt ő is hangot ad a magyarországi forradalom iránti rokonszenvének, ezért rá is megtorlás várna. Nem tudjuk, mivel zsarolták, de beszervezése után szerelme ellen is ejtik a vádat. Jelentései valószínűsíthetően hozzájárultak Péterffy Irén tízéves börtönbüntetéséhez. A miértekre találhatunk magyarázatokat: szinte gyermeki korát, megrettenését, lázadó ateista (papcsaládi háttere ellenére vagy éppen azért ingerli a vallás) és baloldali elkötelezettségét (el fog jönni az igazságos társadalom, ha az eszméhez hűek az ész nevében fölépíthetik) stb. Ez persze magyarázat is meg nem is, mert mások, például a hasonló szerepre kiszemelt Páll Lajos nem vállalja a szervekkel való együttműködést, őt hat évre be is börtönözik. Mindenesetre az alig húszesztendős fiatalember egy pillanatban megtorpan, és – kiválóan működő erkölcsi érzéke ellenére – kimondja az igent, ezzel megpecsételi saját sorsát, mert ennek az igennek – beszervezőivel szemben – örökkön viselnie kell a terhét. Nem tudjuk, meddig írt jelentéseket, de a hatvanas évek közepén keltezett jelentéseket is találunk (fedőnevén) Balogh Ferenc ügynöktől. A költő ekkor – lelkileg-idegileg megviselten – Bukarestben él. Sokat van együtt egy frissen szabadult ötvenhatos elítélttel, Páskándi Gézával. Páskándi legjobb barátjának tartja Szilágyi Domokost – Szilágyi róla is ír jelentéseket a titkosszolgálatnak. Huszonhét éves ekkor, országosan ismert költő, aki verseivel a világot akarja megváltani, jobbá tenni. Nyilvánvaló, hogy már nem utasíthatja vissza önérzetesen a titkosszolgálatot, nem hivatkozhat erkölcsi elveire (már csak „egy kicsit szűz” – Esterházy) közszereplőként kialakult imázsának lerombolása nélkül.
Azt gondoltuk, ilyesmi, hogy alanyi költőket spicliségre kényszerítsenek, csak a Szovjetunióban meg a barbár ázsiai kommunizmusokban fordulhatott elő. Szokni kell a gondolatot, hogy az európai konszolidált szocializmus is élt ezzel a romlott és erkölcsi romlást okozó találmánnyal – az „emberarcú szocializmus” a civil társadalom utolsó erődjeit is ostrom alá vette. A történet- meg az irodalomtudomány feladata lesz földolgozni és elmesélni, hogyan jöhetett létre és hogyan működhetett az a pokolian mocskos rendszer, amelyik a legártatlanabbakat is képes volt tisztátalanná tenni. Beszélni kell, ha merünk, a bukott rendszer működtetőiről, elvtelen kiszolgálóiról, a beszervezőkről, akik most talán a közösből bagóért privatizált off-shore cégeiket vezetik, és testőrök gyűrűjében kajánul röhögnek az áldozatokon, ahogy halálra marják egymást a maguk igazságáért. De ne a volt ávósokhoz, szekusokhoz méricskéljünk. És Szilágyi Domokost se hasonlítgassuk Bódy Gáborhoz, Tar Sándorhoz, Szabó Istvánhoz. Ne mentegessük azzal sem, hogy más jelentős vagy híres írók legalizált pozícióban talán jelentősebb árulásokat is elkövettek – az erkölcsi alapértékek nem viszonyíthatók és nem relativizálhatók. Nincs külön mérce, nincs kettős mérce, egy a nemszeretem emberekkel szemben, meg egy azokkal szemben, akiket szeretünk. Fájdalmas, hogy Szilágyi Domokos nem követte meg búcsúlevelében sem Péterffy Irént, Páskándi Gézát és azokat, akikről jelentéseket írt. Ezzel a teherrel nem tudott szembenézni.
Megrendülten gondolunk a nagyszerű költőre és a tragikus sorsú emberre. Mert hittük, hogy a kanti kategorikus imperativus szerint írt és élt, s ha választani kellett, sohasem az erkölcsi alapértékek megtagadásával választott. Újra kell olvasni e mára már klasszikussá lett életművet – egy korszerűbb olvasatra és értelmezésre enélkül is szükség lett volna –, de lehet, hogy sok időnek kell eltelnie, amíg (amennyire szükséges) külön tudjuk választani a költőt és az embert, és higgadtan beszélhetünk életművének egészéről.
Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvastuk, erkölcsi üzenetére jobban figyeltünk. Ezek az értelmezések visszamenőleg sem vesztik érvényüket, de bizonyos, hogy a maguk korában érvényesnek vélt valamennyi megállapítás már nem erősíthető meg feltétel nélkül.
Az eddigi legteljesebb szövegkiadás alapján (Fekete Sas Kiadó, 2006) jól láthatóan két nagy törés van Szilágyi Domokos költészetében. Az egyik törés 1957–58 körül mutatkozik, a derűs költő váratlanul elkomorul. Személyiségének versekben is megmutatkozó elkomorulását rendszerint az ötvenhatos megtorlások megdöbbentő – tanúként megélt – tapasztalataira vezetik vissza a kortársak, de amennyiben beszervezése minden kétséget kizáróan megtörtént, az okot ez utóbbiban kell keresnünk. És elkezdődik a költő rettenetes önpusztítása: gyógyszerek, alkohol, ideggyógyintézetekbe való ki-be járás, amelyek hatását csak fölerősítik a költő gyenge fizikumából adódó egyéb súlyos betegségei. A másik törés az 1969-ben megjelent Búcsú a trópusoktól című kötet után jelentkezik – innentől, a Fagyöngy verseitől már a halálra készül: szembesülve az e világi üdvözítés és üdvözülés hitének, illúziójának totális kudarcával, fölhagy a formai kísérletekkel is.
Az utóbbi években – függetlenül e nyilvánosságra került tragikus szereptől – másként olvassuk Szilágyi Domokos költészetét. Úgy látom, a mai olvasót az életműnek ez a második fele szólítja meg inkább, a Fagyöngy utáni korszak versei, amikor a költő magával a léttel áll szemben. Bejelenti a világ megújulásának metafizikai igényét (Ünnep), megírja az ember halálát (Öregek könyve), és számos változatban megírja a költő halálát (Felezőidő, Héjjasfalva felé, Törpe ecloga). Széchenyi, Vörösmarty, Petőfi, Radnóti – azokat a mártír sorsokat szólítja, amelyek tiszták és következetesek maradtak, azokat az elődöket, akiknek életében és halálában a szó és a tett között lényeges ponton soha sehol nem volt eltérés (Székely János). S végül (az ember) ontológiai magányát, kudarcát beismerve számos megrendítő versében fölkészíti magát a – megszabadító?, megváltó?, megtisztító? – halálra.
Szilágyi Domokos halála – a korabeli legendárium szerint – tiltakozás volt, utolsó tiltakozás az ember szuverenitását semmibe vevő hatalom ellen. Úgy sejtem, menekülő tiltakozás volt az övé, ahogy minden öngyilkosság menekülés is egyben, összeroppanása pedig törvényszerű.
A költőnek a Búcsú a trópusoktól (1969), de különösen a Fagyöngy (1974) kötet és az azutáni alkotói korszakát azonban abszolút tisztának érzem. De verseiben látszólag ekkor sincs nyoma annak a konkrét traumának, amely feltehetően tragikus halálához is hozzájárulhatott. Rettenetes gyötrelemmel fölfüggesztette, talán időlegesen meg is szüntette magában a bűntudatát – erre a tudathasadásra talán csak pszichológusok, elmeorvosok szolgálhatnak magyarázattal, ha tudnak. De lehet, hogy az életműbe szervesen illeszkedő olyan sorok is, mint ezek: „S mert azt hittük: a bátorság nem kifizetődő / s a gyávaság túl sokba kerül – / – csuda! – / hősöket izzadtunk ki magunkból – / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: / akár a gyöngykagyló, feleim, / mert szomorú az, feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez. / Hősökhöz, akik / épp úgy születnek, mint a többi ember, / csak másként halnak meg”, vagy e vers (Ami kell) párdarabjában: „ó, kikísérelt bűnözők, / váltigártatlanok!” – újraolvasva valamennyire föloldják azt a hiányt, amelyet egyelőre valóságosnak vélünk.
November első napjaiban lesz harminc éve, hogy a költő önkezével véget vetett életének. Ha élne, hatvannyolc éves lenne. A templomot (Ady) tragikusan rövid életében is fölépítette, igaz, súlyos árat fizetett érte – Kőmíves Kelemenként tulajdon önazonosságát építette a falak közé. Vannak, akik Szilágyi Domokos költészetét félbemaradt kísérletek soraként írják le. Valóban, sok a kísérlet, és talán kevesebb a tökéletes, a hibátlan verse. Életműve Gaudí Sagrada famíliájához hasonlít: nincs befejezve, de ma is élő, és elevenebb, inspiratívabb, mint számos más mesterien befejezett életmű. Nyelvi atomrobbantása nem természetében, hanem jelentőségében a Nagy Lászlóéhoz mérhető, költészetében kora (korunk) valamennyi lényeges kérdése megjelenik, lírai forradalmával modernizálta és visszakapcsolta az erdélyi költészetet a progresszív európaiságba.
Mert ismerjük és szeretjük a költő Szilágyi Domokos teremtett értékeit, a napokban közzétett nyilatkozat zavarba hozott mindnyájunkat. Tisztelet illeti Nagy Máriát és Szilágyi Kálmánt, hogy közeli családtagként a nyilvános tisztázás mellett döntöttek. Remélhetőleg a beszervezés körülményei és – ahogy Nagy Mária mondta – a Szilágyi Domokosról készült megfigyelői jelentések is nyilvánosságra kerülnek, és előbb-utóbb tisztázódhat múltunknak legalább ez a kis szelete.
Az első szó a megrendülésé, a fájdalmas csalódásé, a csalódásból föllobbanó indulaté, az érzelmeké. Aztán eljön majd a higgadtabb számvetés ideje is.
De mostantól semmi sem ugyanaz.