Röplapok helye

Tatyjana Voronkina
Bár a Szovjetunió lakossága vajmi keveset tudott arról, ami Magyarországon történik, az értelmiség és főképp az egyetemi diákság bizonyos köreit megrendítették az események. A rendszer azonban a szimpátia legkisebb megnyilvánulására lecsapott. Így indultak meg az úgynevezett leningrádi és moszkvai diákperek. Ezek egyik áldozata volt a néhány éve elhunyt Jurij Anohin, akivel még halála előtt beszélgetettünk.
– Nyugtalanított a felfedezés, hogy Moszkvában csak két ember maradt, akik 1956-ban nyíltan tiltakoztak a szovjet csapatok magyarországi bevonulása ellen. Az egyik Nyikolaj Szolomin, a másik – már elnézést kérek – én magam vagyok, Jurij Anohin. De mindenképpen vannak más emberek is. Voltak… Velük majdnem negyven évvel ezelőtt kerültem közeli kapcsolatba Dubravlagban, Mordvinföldön, a potymai járásban. Ezen a helyen gyűjtötték össze az 58. cikkely alapján elítélt összes foglyot, akik nem részesültek amnesztiában, illetve ügyüket nem vizsgálták felül. A táborban mintegy háromezer embert zsúfoltak össze. Én már ott voltam, amikor az utolsó szállítmány megérkezett.
– Ezek az emberek többnyire azért szenvedtek, amiért Szolomin és ön is?
– Igen. De velünk ellentétben ifjúsági diákcsoportok tagjai voltak, és a szovjet csapatok magyarországi bevonulása elleni tiltakozás e szervezetek természetes reakciója volt. Saját programjuk volt, amely a szovjet társadalom demokratizálását tűzte ki célul.
– Amennyire én tudom, azok, akik a szovjet csapatok magyarországi eseményekben való részvétele ellen tiltakoztak, kevesen voltak. Véleménye szerint mi késztette őket erre? És mi késztette erre önt?
– A magam és kortársaim számára 1956 Hruscsov beszédével a megvilágosodás éve volt. Bár természetesen még megőriztünk bizonyos illúziókat a szovjet rendszerrel kapcsolatban az információk hiánya miatt. Rám egy nagyon személyes körülmény is hatott, amely megrázott. Kiderült, hogy édesapám a törvénytelenségek áldozata lett, és 1937-ben meghalt. Ehhez jött még az életkorra jellemző érzelmi fűtöttség…
– Hány éves volt akkor?
– Már felnőtt, 26 éves. Az újságírói kar ötödéves hallgatójaként az egyetem befejezése előtt álltam.
– Mit tett, amikor megtudta, hogy a szovjet csapatok bevonultak Magyarországra?
– Kezdetben vitatkoztunk, szócsatákat vívtunk, megbeszéltük a történteket…
– Ezek a viták nyíltan zajlottak?
– Többnyire igen, mert úgy gondoltuk, hogy a XX. kongresszus után semmiféle politikai megtorló intézkedések nem következhetnek, mindez a múlté… A többi már egyszerű volt. Nyikolaj Szolominnal akkor már néhány éve barátok voltunk. (Egy évvel fölöttem járt, és Dusanbéban dolgozott a TASZSZ tadzsikisztáni részlegének tudósítójaként.) Úgy gondoltuk, elegendő információ áll rendelkezésünkre a nyugati rádióadókból, a velünk együtt tanuló magyar diákokkal folytatott beszélgetésekből. Nyikolajjal együtt megfogalmaztunk egy honfitársainkhoz szóló felhívást, amelyet az én öreg írógépemen írtunk indigóval. Az volt benne röviden, hogy mi történt Magyarországon, valamint egy felhívás. Nem az „el a kezekkel Magyarországtól!”, hanem az, hogy „ezt sem a történelem, sem a magyar nép nem bocsátja meg nekünk… Tiltakozzatok a budapesti felkelés leverése ellen!”
– Mi történt ezután?
– A röplapokat szétszórtuk meg felragasztottuk a Moszkvai Állami Egyetem, az MGU régi és új épületében, a közlekedési eszközökön egyszerűen otthagytuk a kocsikban, ez volt minden… Összesen mintegy száz darabot készítettünk. Három napot töltöttünk vele. Azután Nyikolaj elutazott Dusanbéba. A következő napon látom, hogy minden röplapunkat letépték, a helyüket megtisztították… Aztán jöttek a versek, de hát ki nem írt akkor verset! „Az éjjeli Pest csupa ágyúdörej, / Barikád barikád tetején. / Testvéretekül ti fogadjatok el, / Magyarok, veletek vagyok én” [Galgóczy Árpád fordítása]. De azután – ahogyan ma mondanák – mintha pórázon lettem volna. „Ők” pontosan tudják, hogy az ember nem tűnhet el sehová, úgyhogy részükről fél évig csak operatív munka folyt. Amikor értem jöttek, már 1957 májusát írtuk.
– A hatalom reakciója érthető. Mára már elég sokat olvastunk arról, hogyan viselkedik. De nem érdeklődött-e afelől, hogy milyen reakciót váltottak ki az önök röplapjai?
– Legnagyobb sajnálatomra csak azt tudom mondani, hogy amennyiben Moszkvában megvitatták a magyarországi eseményeket, akkor azt elsősorban az értelmiség, a diákok tették. Azt hiszem, hogy az emberek még nem voltak képesek megszabadulni valami általános, génekbe ivódott rettegésnek nevezhető mozdulatlanságtól, hiszen gyermekkoruktól fogva hallgattak!
– Hány évet kapott?
– Négyet.
– Ön azt mondja, hogy a táborból különböző hatóságoknak írt leveleket, és sohasem tiltakozott a szovjet hatalom ellen… Akkor hát miért tiltakozott? A rendszer „torzulásai” ellen? Ha így van, akkor ez valamiféle „gorbacsovi” álláspont?
– Hát igen.
– Hogyan hatott a világnézetére, karrierjére a letartóztatása, elítélése?
– Mint minden büntetett előéletűre, természetesen hatott. Főleg az, hogy az 58. cikkely 10. pontja alapján ítéltek el. Amikor elhatároztam, hogy folytatom tanulmányaimat, elmentem az egyetemre, beszélgettem, akkor láttam, hogy mutatkozik irányomban egy kevés rejtett szimpátia. A tanáraim vagy az adminisztratív állományú munkatársak, akik korábban ismertek, érezhetően rokonszenveztek velem. Összeült a néhány diákból és tanárból álló tanács. Feltettek néhány kérdést. Válaszoltam rájuk. Ezután visszavettek. A Moszkvai Állami Egyetem befejezése után nem volt értelme, hogy valamelyik híres sajtóorgánumnál próbáljak elhelyezkedni. Nagy nehezen sikerült bekerülnöm a Medicina Kiadóba szerkesztőnek, szakcikkeket kellett gondozni. Azután elkezdtem írni, otthagytam a kiadót, és különtudósító lettem a Szmena és a Falusi Ifjúság című lapoknál, kiküldetésekre mentem. Majd küldtem a Szovjetunió ügyészségére egy rövid levelet. Leírtam a történetemet, és megkérdeztem, rehabilitáltak-e, vagy sem. Politikailag rehabilitáltnak tekinthetem-e magamat? Nagyon gyorsan, három-négy nap múlva megjött a válasz, amelyben leírták: igen, önt rehabilitált személynek kell tekinteni…