Szemközt a múlttal

A teljes történetet évtizedeken át nem lehetett elmesélni. Nem csak azért, mert a szabaduláskor aláírattak velünk egy papírt, miszerint arról, ami odabent történt, senkinek nem beszélünk. Sokkal inkább azért, mert hozzátartozóimat, családomat nem akartam megterhelni annak tudásával, hogy milyen is volt az a világ… – írja Dávid Gyula a marosvásárhelyi Látó októberi számában. A szerkesztőség ezúttal a teljes folyóiratot az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás felidézésének szentelte.
Dávid Gyula esztendőket töltött a román gulágon. Hangulatos emlékidézése nem az időrendet követi. Képek villannak föl benne: a kolozsvári Securitate cellája, a szamosújvári börtönudvar, a híres-hírhedt Brajlai Nagysziget, ahol a gátépítő kényszermunkásokat kínozták a fegyőrök, köztük Páskándi Gézát, „aki talicskázás közben gondolta tovább egy-egy novelláját”. A korondi költő-festő Páll Lajost, „amint halk, kissé monoton hangon az elveszett otthon képeit idéző verseit mondja”. Felidézi a neves regényíró, Alexandru Ivasiuc alakját, aki később az 1977-es földrengés során vesztette életét. Régi arcokat és eseteket sorol a börtönévekből. Mircea Popovici bukaresti operarendezőét, aki előadás-sorozatot tartott fogolytársainak híres operákról, „amelyeket egy-egy halkan eldúdolt dalbetéttel is fűszerezve kínált fel a háromemeleti vaságyon fürtökben lógó-ülő hallgatóságnak”. Szól Erdő János, a későbbi unitárius püspök egyháztörténeti előadásairól meg a brassói Fekete templom perben elítélt Georg Scherg, a későbbi német szépíró irodalomtörténeti előadásairól. Szeretettel említi cellatársát, Alexandru Rusut, az 1948-ban törvényen kívül helyezett görög katolikus egyház érsekét, aki gyakran idézte Arany és Petőfi műveit, és akit 1957-ben, 78 éves korában (!) 25 évre ítéltek. Felidézi a munkát megtagadó szombatosokat, akiknek a „mindennapi kínzás” mellett még különgyötrelmeket is el kellett szenvedniük. Közben korbácsolás, éhezés, hastífusz, vamzerok, jehovisták és pünkösdisták, hajdani vasgárdisták és börtönlázadás – mi mindent túl kellett élni ahhoz, hogy emlékezni lehessen évtizedek elmúltával! „Hősnek érzem-e magam vagy áldozatnak? – zárja emlékidézését Dávid Gyula. – Egyiknek sem. A hős szerintem az, aki a legdrágábbat: életét, szabadságát tudatosan kockáztatva cselekszik.”