Azonos az anyanyelvünk, hasonló az értékrendünk, két kultúra neveltjeként mégis számos fogalmat tisztáznunk kell egymás között, ha félrehallások nélkül akarunk beszélgetni. Számomra például nem túlságosan ismert az a két név, Ion Andreescué és Ion Luca Caragialéé, akikről azokat a felsőoktatási intézményeket elnevezték, ahol Szilágyi Varga Zoltán a diplomáit megszerezte.
– Ion Andreescu a román nemzeti kultúra elismert festőművésze, Ion Luca Caragiale drámaíró, az egyik legegészségesebb gondolkodású román alkotó, nagyszerű színműveket írt. Ha azt kérdezi, hogy a szellemiségük jelen volt-e a róluk elnevezett intézményekben, amikor én azoknak a hallgatója voltam, nemmel kell válaszolnom.
– Akkor honnan gyűjtötte össze azt a szellemi s szakmai muníciót, amelyet szerte a világban díjaznak?
– Felkészülésem a pályára a mai napig tart, az alapozást voltaképpen nem is Kolozsváron vagy Bukarestben kezdték el a tanáraim, hanem abban a marosvásárhelyi középiskolában, amelynek ötödik osztályos koromtól fogva a diákja voltam. Ebbe az iskolába Erdély egész területéről gyűjtötték össze a tehetséges gyerekeket. Tanáraink nyaranta – nem külön juttatások reményében, hanem a tehetséges gyermekek sorsa iránti tevőleges érdeklődéstől hajtva – járták a falvakat, beszéltek a pappal, a tanítóval és a szülőkkel is. Radnótra is eljutottak, engem ott találtak meg. Rengeteget rajzoltam, de hegedültem is, rábeszélték a szüleimet, hogy felvételizzek zenéből is, rajzból is. Mind a kettőre bejutottam. Nagyszerű nevelőink voltak Marosvásárhelyen, az internátusban is, nem csak a középiskolában. Olyan katonás rendre, betyárbecsületre szoktattak bennünket, amelyet azóta sem felejtettem el.
– A kolozsvári képzőművészeti főiskolán nem volt folytatása a marosvásárhelyi tanügyi „idillnek”?
– Kolozsváron tulajdonképpen egymástól tanultunk. Kiváltságos állapotot jelentett, hogy volt egy műterem, ahol reggeltől estig dolgozhattunk. Mátyás király szülőházában, mi csak Matyi-háznak neveztük, volt az iskola könyvtára, ott a legdrágább képzőművészeti albumokat is kedvünkre lapozgathattuk.
– Huszonegy éves volt, amikor első kiállítását megrendezhette, s tárlatok tekintetében később sem panaszkodhatott. A szépreményű képzőművészből miért lett mégis rajzfilmrendező?
– Soha életemben nem gondoltam rá, hogy rajzfilmes leszek. De mint végzős egyetemi hallgatónak a központilag meghirdetett állások közül kellett választanom, csakhogy egyetlenegy állás sem volt Erdélyben. Munka nélkül nem maradhattam, elmentem hát Bukarestbe állást keresni. Nyár végére meg is találtam a rajzfilmstúdiót, így kezdtem el rajzfilmmel foglalkozni. Legelső filmem, a Gordiuszi több díjat is kapott. Nekibátorodtam. Elhittem magamról, hogy a rajzfilmkészítés az én igazi hivatásom. Második filmemet azonban, tekintettel az oberhauseni, zágrábi, bilbaói, espinhói és chicagói elismerésekre, félkész állapotban leállították.
– Romániában készült filmjei láttán az az érzése az embernek, hogy Szilágyi Varga Zoltánt ebben az időben főleg az foglalkoztatta, miként lehet finom iróniával tudtára adni az emberiségnek, milyen torz a valóság.
– Nem szeretném misztifikálni első munkáimat, de a nyolcvanas években azt gondoltuk mindahányan, amíg világ a világ, semmilyen pozitív változás nem lesz mifelénk. Ez önmérsékletre nevelt bennünket. És még valamire: a befelé való építkezésre. A belső viszonyainkba nem tudtak beleavatkozni.
– Ez az életfilozófia is tarthatatlanná vált, amikor az évtized végén Magyarországra költözött?
– Nagyon emlékezetes és konkrét mozgatórugója volt ennek. Magához hívatott az akkori kulturális miniszter asszony, puha kacsóival megfogta a kezemet, és azt mondta: „Zolika drága, nagy terveink vannak magával. De egy dolgot meg kell értenie: okosan tenné, ha megváltoztatná a nevét. Sajnos, beláthatja, ezzel a névvel nem tudunk mit kezdeni magával.” Ekkor döbbentem rá, milyen iszonyatos gépezet dolgozik körülöttünk, s milyen kényszerhelyzetbe hoznak engem azáltal, hogy a további munkálkodásomat a nevem feladásához kötik. Viszolyogtam módfelett, ki akartam szabadítani magamat a miniszter asszony párnás kezecskéi közül. Ám az első bizonytalan próbálkozásomra satuként csapódtak rám az előbb még cirógató kezek. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, el kell menekülnöm ebből a világból.
– Kiderült azóta, hogy mik voltak azok a „nagy tervek”, amelyekhez meg kellett volna változtatnia magyar vezetéknevét?
– Számomra ott helyben egyértelművé vált, hogy mi van a színjáték mögött. Egyre-másra aratták filmjeim a nemzetközi sikereket, ezeknek az elismeréseknek igen örültek Romániában, boldogságuk azonban csak akkor teljesedett volna ki, ha a jelentős nemzetközi sikerekhez egy szerintük is jól hangzó nevet írhattak volna, nem azt, hogy Szilágyi Varga Zoltán.
– Egyetlen – miniszteriális – próbálkozás még nem a világ…
– Egyszer azzal is kísérleteztek, hogy az alkotmány napján, december 31-én, amikor szokásban volt, hogy a központi pártlapok fő helyen foglalkoznak a Romániában élő nemzetiségek képviselőivel, megbízzanak: készítsek portrét Ceausescuról. Ha vállalom, hogyan nézek a szüleim, a barátaim szemébe? Ha visszautasítom, az pedig az önfeljelentéssel ér fel. A Jóisten azonban megsegített szorongatott helyzetemben: azon nyomban tudtam válaszolni a telefonon érkező főszerkesztői utasításra. „Rettenetesen örvendek, életem nagy lehetősége” – mondtam, pontosan úgy, ahogyan a tévében, rádióban hallottam. Kis szünetet tartottam, aztán így folytattam: „Most már csak az a kérdés, mikor ül nekem modellt Ceausescu elvtárs?” A főszerkesztő erre a szemtelenségre üvölteni kezdett, majd lecsapta a kagylót. Három perc múlva visszahívott, küldenek több kiló fényképet Ceausescu elvtársról, azok alapján dolgozzon, mondta. „Fényképek alapján? Hát nem azért választottak ki engem erre a megtisztelő feladatra, mert jól rajzolok? Itt valami tévedés van – mondtam „elképedve”. – X. Ince pápa is modellt ült Velázqueznek!” Irtózatos szitkozódás volt erre a válasz a vonal másik végén, én meg vérszemet kaptam. Végül aztán elálltak a tervüktől. Igaz, a miniszter asszonynál tett látogatásom másnapján felmondtam a munkahelyemen, és beadtam a kivándorlási kérelmemet. A hivatalokban csaknem megbolondultak, amikor látták, nem Kanadába, nem Franciaországba akarok kivándorolni, oda könnyen megadták volna az engedélyt, hanem Magyarországra. Két évbe telt, míg igent mondtak.
– Csaknem húsz esztendővel a nagy váltás után mit gondol, megérte?
– Ha a családomra gondolok, azt mondom, megérte. Ha az újrakezdés nehézségeire… Hiába ismertek a kollégák, nem folytathattam ott a munkát, ahol Bukarestben abbahagytam. Meg kellett tanulnom megismerni az itteni embereket. Megérteni, hogy miért esznek akkor is, amikor már jóllaktak. Miért van a férfiembereknek általában három munkahelyük, és miért ténferegnek a gyermekek nyakukba akasztott kulcscsomóval a tömbházak előtt. Miért nincs a többségnek halovány fogalma sem arról, hogy mi van a szó mögött: Erdély. És megfordítva a dolgot: micsoda szégyen, hogy nem ismerem a magyar történelmet. Évekbe telt, míg gyökeret tudtam ereszteni ideát.
– Az ötvenhatos forradalomról mit hallott odahaza?
– Érdekes módon – áttelepülésem után döbbentem rá – az ötvenhatos magyar forradalomról sokkal többet tudtunk, többet is beszéltünk családi körben, nemzedéktársaim között is, mint itt, Magyarországon. Egyik első, éles gyermekkori emlékem, hogy ’56 novemberében az egyik hajnalon édesanyám sírva ébredt, és azt mondta, trombitáló angyalokkal álmodott, és hogy mindenki jajveszékelve menekül. Aztán a szüleim bekapcsolták a rádiót, és a magyarországi eseményekről szóló hírek hallatán belátták, nem hazudtak édesanyám álmai. Ettől fogva, úgy emlékszem, állandó beszédtéma lett minálunk a magyarországi forradalom. Azok az emberek, akik között a gyermekéveimet töltöttem, aggódtak a magyar ügyért, és nem hitték el később sem azt a sok hazugságot, amelyeket az újságokban összeírtak.
– De a tizennyolc éves fiúról, Mansfeld Péterről, akinek a halálával példát akartak statuálni a magyarországi kommunista törvénykezők, amiként Magyarországon, Erdélyben sem igen beszélt senki…
– Róla már ideát olvastam, Eörsi László írása erősen fejbe kólintott. Évtizedekkel a szörnyű gazság elkövetése után még mindig arról tanakodnak egyesek, hogy törvényes keretek között halálba lehet-e küldeni azt a gyereket, akinek egyetlen főbenjáró bűne – „igen nagy társadalmi veszélyessége” – az volt, hogy vádlói előtt sem hunyászkodott meg? Attól a pillanattól fogva, hogy erre a döbbenetes polémiára ráakadtam vagy tíz esztendővel a rendszerváltozás után, mindent összegyűjtöttem Mansfeld Péterrel kapcsolatban. Azóta pedig, hogy Pongrátz Gergely a kecskeméti rajzfilmstúdiónak odaadta a Fővárosi Bíróság népbírósági tanácsa által kiállított kivégzési jegyzőkönyv másolatát, erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy a magam módján tisztázzam, ha lehet, a legnagyobb nyilvánosság előtt a Mansfeld-ügyet.
– Napjaink egyik nagy kérdése, vajon lehet-e a múltról tiszta képet közreadni. Első magyarországi önálló filmje, a Tiszta kép azt mutatja, hogy tiszta kép nem létezik.
– Legfeljebb a vágyainkban.
– Keserű, rezignált film a Tiszta kép is, akár a többi Magyarországon rajzolt munkája, az Origo, az Ajtó 13. Véletlenül sem jelenik meg bennük az az életteli irónia, amely korábbi filmjeit éltette.
– Odaát, Romániában világosan láttuk, ki a barát, ki az ellenség. Kikristályosodtak bennünk azok a módszerek, amelyekkel meg lehetett szervezni életben maradásunkat. Magyarul a legritkább esetben beszéltünk az ellenségünkkel, azt tartottuk, magyar nyelvi közegben nem érhet bennünket bántódás. Magyarországon azonban, ahol mindenki magyarul beszél, résen kellett lennem, mert a szavaknak számos jelentést tulajdonítottak – tulajdonítanak –, és egyesek úgy zsonglőrködnek a jelentésárnyalatokkal, mint bűvész a cirkuszi porondon. Borzasztóan nehéz ezt feldolgozni, a mai napig kínlódom vele. Hogy egy férfiember ki mer állni a sokadalom elé, ontja magából a szöveget, ám a szavak jelentése köszönő viszonyban sincs a valósággal – ez számomra ma is keserves felismerés.
– A világlátott egérke című rajzfilmjében van egy dalocska, amely arról szól, hogy a legnagyobb öröm félelem nélkül élni. Mikor adatott-adatik meg ez az öröm nekünk, kelet-közép-európai embereknek?
– Mindenkinek megadatik az a pillanat, amikor nem kell félnie. De ezért tennünk kell valamit. Bátornak kell mutatkoznunk, szembesülnünk kell a bajainkkal. Fel kell ismernünk az ellenségeinket, tisztáznunk kell a helyzetünket. Be kell látnunk, hogy nincs más lehetőség, csak a bátor kiállás – szerintem ez az egyetlen módja, ez az ára annak, hogy legalább pillanatokra megszűnjön bennünk a félelem.
– Így tudunk majd farkasszemet nézni a halálunkkal is?
– Remélem, igen.
– Az a fiú, Mansfeld Péter, akit 1959. március 21-én halálbüntetéssel sújtottak, és akinek az utolsó perceiről az ítélet-végrehajtási jegyzőkönyv alapján hétperces rajzfilmet készít szénrajzok felhasználásával, vajon bátran fogadta kegyetlen végzetét?
– A rendelkezésre álló anyagból kiderült számomra, hogy ez a gyerekember felnőtt módon gondolkodott a sorsáról s mindarról, ami vele és körülötte történt. A filmben, amely az 1959. március 21-én reggel kilenc és tíz óra között történteket megidézi, nem látszik az akasztófa. Tudom, elég pontosan kikövetkeztethető a fennmaradt dokumentumok alapján, hogy mi történt a vesztőhelyen abban a végzetes órában, de nem foglalkozom vele. Nem azzal foglalkozom.
– Hanem mivel?
– Engem az érdekel, miként lehetséges, hogy ma élő ember, akit senki nem bánt, bírálatot mer mondani ennek a fiatalembernek a viselkedéséről, a jelleméről. Nemcsak a tudósok, az orvosok tudják, de a szaktudományokba bele sem kóstoló, egyszerű emberek is sejtik, milyen kémiai folyamatokat működtet a szervezetünkben, az agyunkban, a zsigereinkben, az idegpályáinkon a hétköznapi félelem. Hát akkor milyen rettenet lehet az, amelyet a halálraítéltnek kell átélnie, méghozzá tudatosan eltervezett, olajozott mechanizmus részeként! Egy ifjú embernek! A fiatal sejteket nem lehet mindenféle hamis szöveggel becsapni! Szavakkal lehetetlen elmondani, mit jelenthet egy fiatal számára, ha elvágják az életlehetőségét. Rajzzal, mozgóképpel, zenei alátéttel talán közvetíteni lehet a sejtéseinket erről a szörnyűségről.
– Azért szavak is elhangzanak e hét perc folyamán: a kivégzési jegyzőkönyv szövege. Két hang olvassa fel a népbírósági tanács hivatalos mondatait, az egyik az ötvenes évek filmhíradóinak stílusát idézi fel az emberben, a másikról azt gondolja a néző, talán Mansfeld Péternek is ilyen lehetett az orgánuma…
– Profira bíztam a jegyzőkönyv szövegének a nagyobbik részét, és egy tizenhat éves diákot hívtam be a stúdióba, hogy felolvassa azt a bekezdést, amely arról tudósít, hogy „a halálos ítélet elítélten végrehajtható”. Kezébe adtam a szöveget, a gyerek meg minden előzetes instrukció nélkül olvasni kezdte. Négyszer akadt el a végrehajtható szónál, nem tudta kimondani. Végül remegő hangon folytatta a felolvasást. Benne hagyom mind a négy elakadást a filmben, noha a szakember azt mondatja velem, háromszor is éppen elég végigvergődni ezen a kegyetlen passzuson. De azt gondolom, ha a film fundamentumát egy dokumentum adja, azt a dokumentumértékű „hanghibát” is érintetlenül kell továbbadnom, amely azt jelzi, miként hat egy mai tizenévesre a nagykorúságát épphogy megérő Mansfeld Péter fizikai megsemmisítése.
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
