Olyan magamra hagyott sose voltam, írta első budapesti élményeiről a „vidéki kisgyermek”, Nagy István, aki híres költő bátyjára való tekintettel Ágh Istvánra változtatta a nevét, amikor már volt szava árvaságainak elbeszélésére. A Dunántúlról érkezett a fővárosba. Mielőtt 1956 őszén az Eötvös Loránd Tudományegyetem diákja lett, „nagyvárosként” csak Tapolcát, középiskolai tanulmányainak állomáshelyét meg a szülőfalujához közeli Pápát ismerte. Annak a félelmetes bizonytalanságnak a leküzdésére, amely a budapesti fények láttán hatalmába kerítette, a kóborlást választotta a tizennyolc esztendős fiatalember, Budapest becserkészését, a „fordított űrtől” szintén megriadt, új pajtások társaságában. Október 25-én azonban nem céltalanul bóklászott, a bátyját is meg akarta látogatni, s éppen a Kossuth téren haladt át, amikor fölrobbant körülötte a világ. „Csak nehézfegyverek össztüze tehette, ami történt, nem negyvennyolcas mintájú kispuska vagy davajgitár” – írta később költői szépségű prózáinak egyikében a voltaképpen máig tisztázatlan véres csütörtök szilánksebeit ma is a testében-lelkében hordozó egykori fiatalember, akit az ötven évvel ezelőtti Kossuth téri pokol élménye érlelt fehér hajú felnőtté, költővé. Az ötvenhatos emlékfoszlányokból kibomló verseit (amelyeknek Domokos Mátyás ítélete szerint két évszázad verskultúrája a fészke) persze csak az asztalfiának írhatta Ágh István, és azokat is mind, amelyek a forradalom eltiprása utáni időket beszélték el. Hogy „Magyarország koszorús ravatal” lett 1956 után, hogy „a nap is csak azért süt, hogy a siratók könnye jég ne legyen”, hogy „itt már élni nem lehet”.
A reménytelenség korában keletkezett költeményeit pár prózai írás keretében a forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából kötetbe gyűjtötte Ágh István, majd az ezredfordulón és az új évezredben papírra vetett, rezignált sorokkal kiegészítve a Nap Kiadó gondjaira bízta. Megrendítő summázása és szociografikus pontosságú leírása a mögöttünk hagyott évtizedeknek, és fájdalmasan igaz kórképe a jelennek az Októberi fogadalom című, kinézetre igen egyszerű, sovány kis kötet. A szavak erejével képszerűen jeleníti meg benne Ágh István azt a távlatok nélküli kort, amikor csak „a szabadság torz tükreiben” tetszeleghettek az emberek, s még Batsányi János versét is lefoglalták mint bűnjelet. („Nemzetek, országok, kik rút kelepcében nyögtök a rabságnak kínos kötelében…” – ilyen sorokat kijegyzetelni egy magyar szakos egyetemi hallgatónak a kádári konszolidáció idején törvénysértésnek számított.) Rendőri ütlegek tanították meg a fiatalt az életben maradás leckéjére: „Itt nem szabad fölállni”, s háromévenkénti, hetvendolláros nyugati utak arra, hogy a szocialista demagógiát bekanalazó, boldogabbik Európában is csak „hontalan szabadság” vár arra, aki elhagyja szülőföldjét. A „széttrancsírozott világot”.
A legfrissebb Ágh István-kötet igazi ajándéka, mellbevágó olvasmánya azonban a keletkezési dátum nélkül hagyott, tehát feltételezhetően a könyv kiadásának évében született címadó vers, az Októberi fogadalom. Ezrek, százezrek életérzését fogalmazza meg benne a költő, egyértelműen, világosan, ahogyan Petőfi Sándor a Nemzeti dallal cselekedte. A megcsúfolt ’56, az elbaltázott rendszerváltozás józan, szűkszavú s végtelenül keserű számvetése ez a vers, országnyi olvasótábor számára, értük és helyettük írva: „annak hisznek, ki reményeiket bitorolta, / most meg a vesztőhelyből édeni kertet ígér, / ám én látom, ahogy kényszeredett mosolyából / fegyver villan, a tél elvetemült hidege, / hát akkor soha többé sehogyan soha semmit! / hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj”.
(Ágh István: Októberi fogadalom. Nap Kiadó, Budapest, 2006. Ára: 2150 forint)
origo.hu
Őt keresi a rendőrség a Lakatos Márk-botrányban
