Visegrádi illúziók

Ünnepelni jöttek össze tegnap a visegrádi négyek. Ugyanoda, ahová 15 évvel ezelőtt Antall József hívta őket. A térséget összekötő közös múltra, érdekekre és értékekre emlékeztető történelmi díszletek között is nyilvánvaló volt azonban, hogy ez a találkozó más, mint a másfél évtizeddel ezelőtti. Akkor a frissen visszaszerzett szabadság öröme, a demokratikus átalakulásba vetett hit, a szebb jövő reménye lengte be Mátyás király palotáját. A mai tabló lehangoló. Egyrészt a szép álmok közül korántsem minden vált valóra. Sőt! Az elvitathatatlan fejlődés, a nagymértékű átalakulás ellenére a régióban egyre többen érzik úgy, hogy számukra a rendszerváltozás nem változtatta meg annyira az életüket, mint azt remélték. A társadalmi kiábrándulás, az illúzióvesztés egyértelmű a térség országaiban. S nem csupán az átalakulás keservei miatt. Mind Lengyelországban, mind pedig Magyarországon az elkeseredés fő oka inkább az, hogy a demokratikus átalakulás sem a remélt mértékben ment végbe, a rendszerváltás befejezetlen. A másfél évtizede hatalmon lévő elit elfáradt, pedig sokan közülük igazán lehetőséghez sem jutottak. Kiderült az is, hogy a korábbi uralkodó kaszt többnyire csak köpönyeget váltott, s már az is foszladozik. Mindez a korrupcióval, az elhatalmasodó gazdasági bajokkal vegyülve bizalmi válságba sodorta a régió kormányait. A mindenhol tornyosuló belpolitikai bajok közepette kellett volna tehát ünnepelni, amihez érthető módon nem tudott mindenki az alkalomhoz illő arcot kölcsönözni.
Már csak azért sem, mert Közép-Európa országait minden logikus közös érdek, az egy tőről fakadás ellenére is komoly belső feszültségek terhelik. Látványos példája ennek a magyar–szlovák viszony alakulása, amely nemegyszer rányomta a bélyegét a visegrádi találkozókra is. Volt idő, amikor a kormányfők csak kerülgették egymást, amikor pedig találkoztak – mint most is –, párbeszéd helyett elbeszéltek egymás mellett. A politikai elitek néhány, inkább a szabályt kivételként erősítő pillanattól eltekintve az elmúlt 15 évben nem voltak képesek felmutatni a térség kulturális, mentális közösségét, megtalálni azt, miként lehetne szorosabban együttműködni. Valójában azért, mert a másfél évtizedes történet során a szép szavak ellenére egyetlen hatalmon lévő kormány sem vette elég komolyan Visegrádot, nem volt képes tudatosítani magában a térség jelentőségét, súlyát. Aligha meglepő ezek után, ha az elmúlt másfél évtizedben a regionális társulásban konkurenciát, az együttműködésben érdekeinek sérülését felfedezni vélő, így Visegrádot a kezdetektől fenntartásokkal fogadó Nyugat is ki tudta játszani egymással szemben Csehországot, Lengyelországot, Magyarországot és Szlovákiát. Ez történt akkor, amikor a négy ország nem tudott egységesen fellépni az EU-csatlakozási tárgyalások befejezésekor és a 2007–2013 közötti EU-költségvetés elfogadásakor sem. Ám nem csak az Európai Unió érdekelt a régió megosztásában. Az utóbbi időben például hasonló törekvés érzékelhető Moszkva részéről is.
Mindezek ellenére kár lenne, ha a visegrádi együttműködés pártfogói feladnák a küzdelmet. A V4-ek közös lobbizásának ugyanis van értelme. Mutatja ezt a mind a négy országban napirenden lévő témák sora is. Ilyen a schengeni övezethez való csatlakozás ügye, az amerikai vízumkényszer megszüntetése érdekében történő közös fellépés vagy lobbizás egy észak–déli közlekedési folyosó érdekében. Arról nem is beszélve, hogy az unión belül mennyi dolog köthet össze még bennünket.