Végy egy medvét

L U G A S

Végy egy medvét – cserkészd be nagy ügyességgel, és ejtsd el, miként kedvenc vadászom, az utolsó magyar Rambo, Maderspach Viktor, a híres páreng–retyezáti vadász tette anno. Aki télvíz idején két napon át űzött-hajtott egy jókora példányt hegyen-völgyön és ötven kilométeren át, míg szerencsésen elejtette. De ki kellett zsigerelnie, mert nem lehet a havason hagyni a prédát – kikezdenék rókák, farkasok és egyéb ragadozók, tönkretennék a drága medvebőrt és trófeát. Így hát a neves medvevadász vagy negyven kilométeren át félmázsányi kizsigerelt mackóval a nyakában imbolygott lefelé a következő faluig. Ez már valami – mármint a teljesítmény, de úgy általában is, mert a barna medve (ursus arctos), mint tudjuk, igen ritkán látható tünemény, és különösen nehezen becserkelhető jószág. Maderspach naplójában figyelmeztetőleg azt is írja, hogy a „szabad természetben élő medvét csak a legritkább embernek volt alkalma huzamosabb ideig megfigyelni”. S hozzáteszi, hogy „a legnagyobb eredményekre visszatekintő vadászok az erdő sűrűjében kísérteties gyorsasággal elsurranó vadat többnyire csak az irányzékba beilleszkedő célgömb által eltakarva látták”. Ő viszont, s erről szinte tételesen be is számolt, a harmincas évek végéig összesen tizenhét medvét ejtett el, de rögtön hozzáteszi, hogy a sikerért több ezer kilométert kellett gyalogolnia és főleg síelnie, sok-sok nehéz éjszakát a hideg lesen töltenie.
Tudjuk a leírásokból, a visszaemlékezésekből, a hihetetlen vadászkalandokból, hogy nemhogy lelőni, de még meglesni, netán fotózni is igen nehéz őkelmét – én persze a nyomát se láttam soha, nemhogy magát az „urszut”, ahogy Maderspach román emberei nevezik, bár a hírével többször is találkoztam.
Például 1968-ban, legelső székelyföldi utam során barátaimmal rögvest egész medvelegendáriumba futottunk, mikor majd két hétig kószáltunk Marosvásárhelytől Kászonjakabfalváig a havasok között. Csíkkozmáson házigazdánk, Orbán Józsi bácsi érkezésünk estéjén rögtön meg is kérdezte az elpuhult magyarországi diákoktól, ki tart vele a csűrbe éjszakára, mire kórusban rikoltoztuk: én, én! És nem értettük Ida nénénk, a háziasszony kétségbeesett nyelvelését: elment az esze, Jóska – s lassan kiderült, hogy Jóska bátyánk napok óta a csűrben, egyetlen tehénkéje mellett éjszakázik egy jókora, élesre fent, szinte bronzkori vasdárda társaságában. Mert a hargitai barna medve másik tehenét másfél hete elrabolta, és visszatérésétől lehetett tartani. Így hát, mond a makacs székely, ha újra jő, lándzsájával kél halálos birokra véle. Persze nem jött – Ceausescu Romániája volt ez, ahol a medvék túlszaporodtak, elejtésükért viszont a legnagyobb büntetést rótták ki, noha be-betörtek a falvakba lovat, marhát csenni, csontot ropogtatni (közben tönkretéve a gazda megélhetését), nem beszélve a havasi esztenákról, ahol mindennapos vendég volt a telitalpas. És nem is található arrafelé magára valamit is adó falucska, ahol ne esnék meg mindig valami szomorú vagy parádés medvekaland – Tordátfalván, Udvarhelyen például pár éve találkoztam olyan emberrel is, akit megtiport a gubancos szőrű testvér.
Mindez azért jut eszembe, mert kezembe került egy friss kiadvány – épp az udvarhelyi medvékről. Kisebb monográfia ez, szerzője bizonyos Ion Micu, s A hargitai barna medve ígéretes címet viseli. A szerző önmagát a medve biológiáját kutató szakembernek tartja, aki vagy harminc esztendőt töltött a medve megfigyelésével, és láthatóan sok mindent tud könyve tárgyáról. Könyvében lényegében a barna medve ökológiáját és etológiáját adja. Leírja a medve biológiáját (testméretek, élettartam, elterjedés, élőhely, szaporodás, táplálék), ismerteti a legfontosabb, elsősorban román és francia irodalmat, a hargitai barna medve jellemzőit és biometriai adatait. (A hargitai barna medve átlagos adatai szerint például 178 centiméter hosszú, a test teljes hossza 207 centi, és teljes testtömege 253 kilogramm – de a kötetben mindenféle statisztikák olvashatók a méretindexekről, ivari dimorfizmusról, színcsoportokról és egyebekről.) Szép tudomány és életmű a medve téli álmát a természetben megfigyelni (noha maga a hibernálás biológiája máig sem tisztázott), párzását vizsgálni, a bocsnevelés rejtelmeit kutatni, a környezettel való kapcsolatát elemezni. Külön fejezetet kapott a barna medve viselkedéséről írt passzus, a magatartásformák egybevetése (felderítő és támadó magatartás, táplálkozás, szaporodás, önvédelem, szociális magatartás), s persze külön fejezet szól a vadászatáról. A román szakember a lesvadászatot, a cserkelést és a hajtóvadászatot különbözteti meg: a legkidolgozottabb a legelső tematika, mivel korunk puskásai leginkább ily módon vadásszák a veszélyes medvét. A cserkelést viszont alig űzik: hozzá is teszi, bár ez a művelet roppant sportszerű és etikus eljárás, mivel esélyt biztosít vadásznak és vadnak egyaránt, a vadász mégiscsak távcsöves golyós puskával van fölszerelve, ellentétben a medvével, s így például 250–300 méterről is lőhet – olyan távolságokból, ahonnét a talpas se nem látja, se nem hallja ellenségét, és szimatot sem észlel. A hajtóvadászatot meg egyszerűen sportszerűnek, izgalmasnak és érdekesnek tartja.
Viszont könyvének utószavában nem vagy csak alig érintve beszél a szerző a nagy romániai medvevadászatokról, a vadgazdálkodás anomáliáiról vagy súlyos hibáiról, amelyek egyes hírek szerint végveszélybe sodorták a barna medve létét. Kijelenti viszont, hogy „jelenleg semmiféle barnamedve-probléma nincs Romániában, sem Hargitában”. Sőt zárásul azt írja, hogy ami az évente kilőtt medvék számát illeti, „le kell szögeznünk, hogy ez a létszámhoz viszonyítva szinte jelentéktelen”. Nem tudni viszont, hogy akkor miről beszélnek bizonyos nemzetközi tekintélyre szert tett civil mozgalmak, a természet- és állatvédők lelkes csoportjai, akik kitartó harcot folytatnak a hargitai barna medve megmentéséért? Ők nem szerepelnek az irodalomjegyzékben sem – bekerült viszont Maderspach Viktor Medve! című 1937-es könyvének reprintje. Kár azonban, hogy Maderspach másik művét, a Páreng–Retyezát című alapmunkát nem vette fel a listára, melyben a legnagyobb tapasztalatú magyar vadász író ugyancsak megszívlelendő sorokat közöl a legnemesebb nagyvadról.
Mert mily különös és meglepő, hogy Maderspach egyik könyve sem vesztett aktualitásából. Ez a régi szerző nem kívánt babérokat és stallumokat, és nem akart tudományos vagy áltudományos rendszereket alkotni. A Medve! című könyve is legalább olyan érdekes monográfiának olvasható, mint ez a hozzá képest szárazon és hetven évvel később megírt könyvecske. A mi vadászunknak lényegében egyetlen maradandó titka volt: szeretett vadászni, s a régiektől, akik még kovás, elöltöltős puskával indultak cserkelő medveölő utakra, azt tanulta, hogy férfiasan, de nemesen és sportszerűen kell harcolni a beláthatatlan rengetegben. És persze a természet végtelen tiszteletével és a hozzá illő tájszerelemmel – ami ma oly nagyon hiányzik.