MI A MAGYAR?

Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szögletablakából alászállongtak.
Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértődékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis cimbora azok közt, kiket a barátság vele egyarányúvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is; de hajthatatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, akiről azt gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levelében Teleki Sándorhoz azt írja, „ön az egyetlen mágnás, akit a világon tisztelek”.
„Könnyelmüség szárnyát
Vállaimra vettem,
És a csapodárság
Pillangója lettem.”
E pillangó hajnalkavirága volt Pila Anikó.
Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem amikor azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor cigány vajda princessét.
Az idő múlt, aztán a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szívesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét.
Estenden mégiscsak előadta a baját Teleki Sándornak:
„Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.”
„Ami emberileg lehető, teljesítem.”
„Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézesheteinket itt tölthessük Koltón.”
„A legnagyobb örömmel.”
„Még ez nem minden. Tovább is megy a kívánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tűnj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.”
„Az is meglesz.”
„Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztul minden cselédet, hogy ne maradjon itt kívülünk egy élő lélek se.”
„A Pila Anikót is?”
„Azt legelébb!”
És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a kastélyból, ki ide, ki amoda: a gazdatiszt lett megbízva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat, s elment Kolozsvárra ő is.
A Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vándorbotot, és ment a nagyvilágnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigány leányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
Harminc esztendeje bizony már ennek…
Fa sem maradt már meg azokbul, amiknek kérgébe a költő és ifjú szép neje neveik előbetűit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sóhajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a helyén.
Hanem a cigány leány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.
Teleki felkerestette őt, s én beszéltem vele. Azazhogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye orvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami.
Azt talán a cigány leánynál is szívnek hívják. Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát, hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár; mióta hazajött: ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.
Nem régen is szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: „Petőfié volt”, s rögtön szabadon bocsáták Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak, olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!
Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié; de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.
Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá, sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol „oda” Segesvárhoz, ahol hír szerint a költő nyugszik.
(Jókai Mór: Útleírások, 1876)