Progresszív semmitmondás

Három év múlva azok lesznek többségben, akik azt mondják, előre kell menni, az ország többsége azt fogja mondani: de jó, hogy megcsináltátok – öntött lelket híveibe a baloldal vezére tegnap az MSZP úgynevezett Magyar Progresszív Társaság platformjának rendezvényén. Érdemes az elhangzottakból az MTI tudósítása alapján hosszabban is idézni. Tehát: „Ma Magyarországon vannak, akik azt mondják: forduljunk vissza, (…) és vannak páran, biztos vagyok benne, hogy egyre többen lesznek, és mély meggyőződésem, hogy 2010-re ők lesznek többségben, akik azt mondják: nem visszafordulni.” Gyurcsány Ferenc szerint az országnak progresszív, a modernizációt szolgáló változások sokaságára van szüksége. Majd az MSZP újdonsült elnöke – mintegy beváltva ígéretét, miszerint új tisztségében az ellenzék elleni, általa eddig kissé elhanyagolt küzdelemből is derekasabban kiveszi a részét – éles választóvonalat húzott a magyarországi bal- és jobboldal közé. Előbbi természetesen progresszív erőként előremozdítja az ország szekerét, míg utóbbi folyamatosan gyalázza politikai riválisát, s mozdulatlanságot kíván.
Biztos vagyok abban, hogy a szónok mély átéléssel, lelkesülten adta elő a mondandóját, ami a hallgatóságban is bizonyosan elérte a kívánt hatást. Az előadás pátoszától megfosztva azonban igencsak üresen zörög a tegnapra rendelt reformbeszéd. Talán nem csak nekem szúrt szemet, hogy a megszokott kommunikációs panelek mögül ezúttal is hiányzott a tartalom. Ha valaki nem csak lelkesedni és azonosulni akar, az egész egyszerűen nem értheti, miről és kinek beszél a szónok. Arra a kérdésre ugyanis nem kapunk semmiféle választ, hogy mi végre e nagy nekifeszülés. Mi a „reformok” célja? Miért kell új országot teremteni, és hol van e nagy menetelés részletes útiterve? Mitől lesz jobb a vizitdíjtól és a kórházak megrostálásától a magyar egészségügy? A Húzzunk bele! kampányszlogen érzelmi töltete ismerős, de most már az értelem oltárán is áldozni kellene. De jó, hogy megcsináltátok? De ugyan mit? És miért?
A miniszterelnök néhány röpke év alatt beszédeivel, nyilatkozataival a kormányzati cselekvés minden lehetséges irányát kipróbálta; mindent mondott meg annak az ellenkezőjét is. Hol radikális adócsökkentést akar, hol attól félti a magyar jövőt. Hol örül a nemzeti valuta árfolyam-erősödésének, hol csapásnak nevezi azt („beledöglünk az erős forintba”). Hol ráront állítólagos pártbeli riválisára, mert úgymond újságcikkekkel akar politikát formálni, hol egész reklámmellékletet telekörmöl a Népszabadságban. Hol nyafog az ellenzék gyalázkodásai miatt, hol gyalázza ellenfelét, és káromkodik.
Az istenadta nép egyelőre Gyurcsányék minden igyekezete ellenére sem akarja megérteni az országra kényszerített változtatások szükségességét, nem érzi át a „reformok” nagyszerűségét. A kétkedő értelem nem kap értékelhető és hiteles válaszokat. Nem is kaphat, mert ilyenek nincsenek; ha lennének, már észrevettük volna. De ne higgyük, hogy ezzel már most elrendeltetett a hazug és alkalmatlan kormány sorsa. A politika legalább annyira az érzelmekkel való játék, mint a racionális meggyőzés művészete. Ezért nem érdemes például előre lesajnálni a nemsokára hivatalba lépő kormányszóvivőt. Ki ne tudná, hogy a dekoratív kirakat könnyen megtéveszti a vásárlót?