A kormányzati média már megalakulásuk pillanatában mindent eszközt bedobott, hogy Morvai Krisztináéknak még a levegővételük is előítéletesnek, elfogultnak tűnjék, így a megdolgozott közvéleménynek talán még a nem baloldali szimpátiájú részében is keletkeztek kételyek mérvadó voltukkal kapcsolatban. A produktum aztán el kellett oszlasson minden előítéletet, mert még esetleges hiányérzetünk is inkább abból adódhat, hogy a szerzők nem kívántak részrehajló színben feltűnni a társadalom előtt.
A Gönczöl Katalin volt ombudsman által elnökölt testület azonban szemmel láthatóan bízott abban a honi tendenciában, hogy az emberek úgyis csak az interpretációkat olvassák, hallgatják meg, s nincsen idejük, avagy türelmük a konkrét dokumentumot végigböngészni. Írásos anyaguk egész nyelvezete is ezt a gyakorlatot támogatta, hiszen a száraz jogászi okoskodás sokak számára az első oldalaknál megakasztja, blokkolja a kíváncsiságot. A „szakmázó” sznobizmusra apelláló belterjesség másik előnye: mivel a dokumentum a legtöbb ember számára ismeretlen marad, el lehet rejteni benne később felhasználandó „időzített aknákat”, olyan passzusokat, amelyek hivatkozási alapul szolgálhatnak a baráti megrendelő kormányzatnak különböző törvénymódosítások, a demokratikus szabadságjogokat korlátozó, szigorító előterjesztések megtételekor. Ennek első gyümölcsét láthatjuk, amikor Petrétei József igazságügyi és rendészeti miniszter a Gönczöl-bizottság megállapításaira alapozva készíti elő a jövendő jogszabály-módosításokat. Hogy mennyire bíztak nemcsak a lakosság, de még a jogászszakma idegenkedésében is a jelentésolvasásoktól, azt maguk Gönczöl Katalinék árulták el akaratlanul. A bizottság az igazságügyi és rendészeti minisztériumi főtanácsadó Halmai Gábor alkotmányjogásszal együtt hevesen tiltakozott, amiért Zlinszky János és másik két volt alkotmánybíró Franco Frattini EU-bizottsági alelnökhöz írt levelükben súlyosan elfogultnak ítélték a jelenlegi miniszterelnök által megbízott, volt és jelenlegi kormánytisztviselőkkel teletűzdelt testületet. Az önleleplező a súlyos inszinuáción kívül az volt, hogy az alkotmányjogi szaktekintélyeket abszurd módon azzal vádolták meg: nem is olvasták a jelentést. Vagyis Gönczölék kimondottan bíztak abban, hogy a jelentés terjedelme és stílusa eleve elriasztja az állampolgárokat. Morvai Krisztináék szakanyaga éppen ellenkező erényeket csillogtat. Érzékelhető a nyelvezetén, stílusán, hogy bár maximálisan számít a szakma véleményére, semmiképpen sem kíván lemondani a laikus lakosság figyelméről. Látszólag életidegen, bonyolult jogi tényállásokat, okfejtéseket olyan közérthető gondolatmenettel tudnak tálalni, ami eleget tesz a legkényesebb szakmai kritériumoknak, mégis racionálisnak tűnik a privát olvasórétegnek is.
Ennek a homlokegyenest ellenkező szakmai hozzáállásnak köszönhető, hogy a Gönczöl-féle jelentésben sokkal kevesebb az okfejtést alátámasztó tényanyag, míg a Morvai Krisztináék által készített iratban bőséggel vannak dokumentálva a következtetések. Nyilvánvaló ebből is, hogy a Gönczöl-jelentésnek nem a társadalom informálása, az őszi események valódi ok-okozati összefüggéseinek feltárása volt a valódi célja, hanem a már meghozott és a majdan meghozandó kormányintézkedések apológiája és jogi megindokolása. A kormány közeli jelentésben kísérlet sem történik arra, hogy szemtanúkat, szenvedő alanyokat, netán rendőröket, vezetőket hallgassanak, kérdezzenek meg. Hiába sorolják fel továbbá áltudományosan a források közt a felhasznált médiumok jegyzékét, a szövegből kiderül, hogy még ezeket a tudósításokat sem olvasták, illetve nézték, mert akkor nem tehették volna meg kormánypárti struccpolitikára valló megállapításaikat. Tulajdonképpen szobatudós-jelentésként is lehetne jellemezni Gönczölék produktumát, amely steril, laboratóriumi körülmények között, az íróasztalok és számítógépek magányában született meg. Csakhogy nem lehetünk ilyen elnézőek, hiszen azokhoz az agresszív, demokráciaellenes kormányzati intézkedésekhez szolgáltat munkájuk anyagot, amelyekkel a kabinet egyáltalán nem laboratóriumi körülmények közt akar leszámolni a lakosságnak nem nevelhető, az opportunizmusra nem fogható mind népesebb többségével.
Az előbbiek fényében tehát egyáltalán nem írható a véletlen számlájára, hogy míg Gönczöl Katalinékat derűre-borúra behívták a kormányelkötelezett médiumok stúdióiba, addig Morvai Krisztináékkal szemben már jóval visszafogottabb az érdeklődés. Jó apropót kínál viszont a jelek szerint a Civil Jogász Bizottság jelentése arra, hogy a kormányzati grémium szinte kendőzetlenül kormánypárti anyagát továbbreklámozhassák a szolgamédiában. A Magyar ATV-ben például arra a dél-amerikai, illetve szovjet típusú eljárásra ragadtatták magukat, hogy Morvai Krisztináék közül senkit sem hívtak meg Friderikusz Sándor műsorába. A kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében azonban behívták Gönczöl Katalint és Halmai Gábort, hogy a műsorvezetővel hármasban köszörülhessék a nyelvüket a jelen nem lévő szakemberek szellemi produktumán.
Ha Horn Gyula Cölöpök címmel írhatta meg memoárját, gyengébb kiadású utódja, Gyurcsány Ferenc stílszerűen Szelepek címmel jelentethetné meg könyvét, amelyhez magyarázó mellékletként lehetne applikálni a Gönczöl-jelentést. Ez utóbbi ugyanis bízvást a Magyarázzuk Gyurcsányt! – mottót kaphatta volna a benne foglaltak tükrében. Azt sugározza lapjairól, hogy amennyiben nem veszélyesen önálló erkölcsi értékrend irányítja valakinek a tetteit, hanem elsajátít egyfajta hatalomnak tetsző magatartásformát, úgy sok felesleges konfliktustól menekülhet meg – a vele járó fájdalmas rendőri, adminisztrációs kényszerintézkedésekkel egyetemben. Voltaképpen egy furcsa viselkedési útmutató, receptkönyv arra, miként kerülhetjük el, hogy politikailag deviánsnak minősüljünk, s így kivívjuk pártunk és kormányunk jogos haragját. Az eszmei mondanivaló a régi pártállami üzenet felmelegítése némi neoliberális fűszerezéssel: mindent inkább csinálhatnak az emberek, csak ne politizáljanak, a szelepen a gőzt máshol kell kiengedni. Az MSZP–SZDSZ-kabinetnek ezzel párhuzamosan ajánlásokat, használati utasításokat fogalmaznak meg, hogyan bánhat praktikusabban, súrlódásmentesebben a rá bízott népességgel, alattvalókkal. A civil jogászok ezzel szemben nem hajlandók belemenni ebbe a kádárian összekacsintós játszmába. Más szóval: nem fogadják el, hogy van egy érvényes alkotmány, s van egy másik, láthatatlan alaptörvény, amely nincs ugyan a Magyar Közlönyben közzétéve, ám mindenkinek ajánlatos betartania, ha nem akar konfrontálódni a tömegoszlató kedvű diktatórikus hatalommal. A Gönczöl-bizottság mintegy hangulati előkészítését, „tudományos” megalapozottságát adja a Gyurcsány-kormány eddigi jogellenes tetteinek és tervezett, társadalommal szembeni fellépésének. A Civil Jogász Bizottság viszont a konkrét jogsértések felmutatásával, azok analizálásával éppen a prevenciót segíti, hogy az emberek ne érezzék védtelennek magukat a mániákus hatalmi retorziókkal szemben. Visszaadják az emberek hitét, hogy a mai, sokszor hézagos jogrendszerben sincsenek kiszolgáltatva a jogállamiságot deformáló kormánynak. Morvai Krisztináék tisztában vannak a felelősségükkel, azzal, hogy ha a jogsértésekre nem mutatnak rá, az értelmiség egy részével együtt cinkosaivá válnak az egyre inkább a kora kádári hagyományok frazeológiáját és gyakorlatát felélesztő kurzusnak. Mint ahogy az aktuális hír, a jelenlegi miniszterelnöknek a londoni The Timesnak adott interjúja bizonyítja, a Gönczöl-bizottság vetése beérett. Lovat adtak ugyanis Gyurcsány alá, aki a Lammermoori Lucia őrülési jelenetéhez hasonló kirohanást rendezett a polgári oldal ellen. Ha a volt ombudsman és társai tudományos dolgozatnak látszó propagandabrosúrájukban nem tették volna az őszi eseményekért a Fidesz „kormánybuktató”, előre hozott választási szándékait felelőssé, talán a multi-miniszterelnök sem ragadtatja magát ilyen, tovább már nehezen fokozható durva rágalmazásokra. Ugyanígy Gönczölék adták Gyurcsány kezébe azt az inkorrekt ideológiai kártyát is, hogy a Fidesz az úgymond szélsőjobboldali erőket is felhasználja, de az interjúban ezredszerre elsütött, s már külföldön is hiteltelenül kongó antiszemitizmus-vád a kormányzati grémiumban szintén felbukkan – sejtetésszerűen. A milliárdos politikus azért is érezheti magát szinte sérthetetlennek, mert Gönczöl Katalinék – minden ellenkező, utólagos híresztelésükkel szemben – semmiben sem találják felelősnek Gyurcsányt, még őszödi penetráns beszédéért sem marasztalják el. Azt hangsúlyozzák: csak alulbecsülte a beszéd kiszivárogtatásának hatását, ezzel implicite elismerik, hogy a hanganyagot ő maga vagy a köréhez tartozók juttatták el a közszolgálati rádióhoz. A szocialista frontembernek lényegében csupán egyet rónak fel: politikája rossz kommunikációját.
Végeredményben elvált a máj a tüdőtől: a Gönczöl-féle tudományos gyurcsányizmusban és a milliárdos kommunikációjában egyaránt csak kétfajta ember létezik. A tömegek alapvetően reformpártiak lennének, aki viszont nem, az csakis a szélsőjobboldali propaganda és terror hatására nem ismeri fel a haladás útját. Tehát nem az emberek meggyőzésére kell fordítani az energiát, hanem a veszélyes ellenzék megsemmisítésére. A sulykolandó alapüzenet: nem a rendőrtől kell félni, hanem az erőszakosnak beállított tüntetőktől. Tüntetőnek pedig bárki minősülhet, aki nyíltan szembeszegül az úgynevezett reformokkal, vagy csupán a helyszínen tartózkodik, ha a hatóságok eljárnak a „randalírozókkal” szemben. A cél az, hogy mindenki otthon maradjon, s ne merjen ünnepelni, vagy akár az utcára merészkedni, ha más az elvárás. Így viszont öngólt is lő a hatalom, hiszen azokról az emberekről is lemond, akik eredetileg a hatóságoknak akartak volna „pszichikai segédletet” nyújtani a jelenlétükkel. A Civil Jogász Bizottság egzakt módon mutatja ki a jobboldal, illetve a civil tömegek démonizálását a hatalom által. Tényekkel, személyes meghallgatások, fényképek, filmfelvételek alapján tárják föl azokat az abszurditásokat, amelyeken akkor is szörnyülködnénk, ha egy fejlődő ázsiai országban történtek volna. Mindenki előtt világossá válhat: csakis a még hivatalban lévő kormányfő fogalmazhatta meg a politikai elvárást a demonstrálókkal, illetve október 23-án az ünneplőkkel szembeni minden eszközzel történő brutális rendőri fellépésre. Elég, ha valaki elolvassa a Gyurcsánnyal készített interjúk beidézett leiratait, maradék kétsége is eloszolhat. A civil jogászok mindazokat a tényeket elemzik, amelyekről Gönczölék úgy tesznek, mintha nem is léteznének. A morbid kormányzati logika szerint az ünneplőket, az egyszerűen hazafelé igyekvőket tüntetőkké, majd randalírozókká, a rendbontókat felfegyverzett tömeggé kell előléptetni. Ennek a mesterséges eljárásnak integráns részeként a tömegeket úgy kell oszlatni, hogy a felháborodásukban szándékváltó emberekből egyre nagyobb és provokációs céllal a város bármely részére terelhető úgynevezett csőcselék verbuválódjon. A cél az, hogy a törvény szándékos félreértelmezésével egységesen kezelhessék a tömeget, az egyéni felelősséget nem vizsgálva, bárkivel szemben bevethessék az egész kényszerítő arzenált a könnygázgránáttól a gumilövedékig. Ez a folyamat az, amit Morvaiék pontosan látnak, Gönczölék viszont úgy tesznek, mintha valóban létrejött volna a „felfegyverzett” tömeg, s elbagatellizálják vagy meg sem említik a baloldali médiában is felháborodást kiváltó eseteket, amelyeknek saját munkatársaik, barátaik voltak a szenvedő alanyai. Ki beszél itt jogtalan letartóztatásokról, maradandó sérüléseket okozó rendőri erőszakról, éttermek vendégeinek, bérházak lakóinak megfélemlítéséről, végigveréséről, elkönnygázosításáról?
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
