Tizenegy éves korában, 1956. december 15-én indult neki a családja a nagyvilágnak. Hogyan élte meg az emigrálást egy gyerek?
– Pesten születtem. Édesapám politikailag nem volt megfelelő az akkori rendszernek, ezért ebben az időszakban tizenegy különböző állása volt, és ez sok költözéssel járt. Ötvenhatban éppen Sztálinvárosban dolgozott, és a forradalom idején őt választották meg a vállalatnál a munkástanács elnökévé. Novemberben már tudtuk, hogy ezt nem hagyja szó nélkül a hatalom, és megpróbáltunk elmenekülni, de elsőre nem sikerült. December közepén hajnali négykor valaki kopogott az ajtón; meg voltunk győződve, hogy érte jöttek, de kiderült, hogy egy régi barát küldött egy taxist, aki felhozott bennünket Pestre elbúcsúzni a rokonoktól, majd vonattal elmentünk Hegyeshalomig, és átjutottunk a határon. Tizenegy évesen már pontosan tudja az ember, hogy ez mit jelent – ha nem is tudja megfogalmazni, megérzi a szülein, hogy sorfordító esemény zajlik.
– Mennyi idő alatt jutottak ki Amerikába?
– Ausztriában volt a család 1959-ig, én egy bécsi kollégium bentlakójaként jártam iskolába hat magyar társammal. Előtte egyetlen szót sem tudtunk németül, e hat hónap alatt megtanultunk folyékonyan beszélni. Már kezdtem megszokni a környezetet, amikor a szüleim úgy döntöttek – főként a berlini krízis hatására –, még messzebb kell menni, és ekkor indultunk el repülővel Amerikába. Tizennégy évesen pottyantam bele egy új ország és egy másik nyelv világába, megint elölről kellett kezdeni mindent. New Yorkban adtak négy vasúti jegyet Oklahoma államba és fejenként öt dollárt, majd boldog amerikai életet kívántak – így kezdődött az ottani életünk.
– Senki nem várta önöket a végállomáson?
– De várt a támogatónk, egy magyar származású egyetemi professzor – magyarul már nem beszélt, de az édesapja a Tanácsköztársaság bukása előtt hithű kommunistaként hagyta el Magyarországot. Filmbe illő történet: a kommunista utódja befogadja a kommunisták elől menekülőket. Ott aztán beültettek egy osztályba, és mivel egyetlen szót sem beszéltem angolul, csak a matematikaórán láttam ismerős dolgokat. Azonnal észrevettem, hogy ezeket én már tanultam – mivel a szüleim sem beszéltek angolul, kézzel-lábbal magyaráztuk meg a tanároknak, hogy tegyenek eggyel magasabb osztályba.
– Ügyvédként dolgozik, ezek szerint az akkori amerikai társadalomban egy nincstelen menekült család gyereke is egyetemet tudott végezni. Ezt ma is megteheti egy szegény bevándorló gyermeke?
– Szerintem igen. Azt hiszem, hogy ez az ország azért is nagy, mert az embernek nem a múltja fontos, hanem a tehetsége, a mindennapi teljesítménye és az, hogy mit vállal. Ha valaki törekszik, megkapja a lehetőséget: ma is megvannak az érvényesülés útjai.
– A mai magyar társadalomban nem ilyen kép él Amerikáról. Különösen konzervatív oldalon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy minden rossz otthona lett ez az ország.
– Én is tapasztalom ezt a sajnálatos tévhitet, és próbálok is tenni ellene. Nem állítom, hogy Európában mindent érdemes utánozni, ami itt létezik. Legalább tizenöt éve nem láttam hollywoodi filmet, és gyorséttermekbe sem járok, mert úgy ítélem meg, hogy ezekre nincs szükségem. A rendszerváltozás nagyobb szabadságot, de nagyobb felelősséget is adott. Akkor választunk rosszat, ha nincs morális iránytűnk. Nem annak a hibája, aki felteszi az árut a polcra, hanem aki megvásárolja, és ha valaki például bort termel, nem mondhatjuk rá, hogy ő a felelős az alkoholizmusért! Hollywoodi filmeket csak addig visznek egy országba, amíg az emberek tódulnak az ilyen műveket játszó mozikba, és a gyorséttermek is csak addig tartanak nyitva, amíg van kellő forgalmuk. Sajnos Magyarországon a negyvenöt év kioltotta az emberekből az egyéni felelősségérzetet, és azt az értékrendszert is legyalulta, amelyik alapján jó döntéseket tudnának hozni – például el tudnák dönteni, hogy egyéni és közösségi szinten mi árt, és mi használ. Azért jöttek be először a rossz dolgok, mert itt piacot találtak maguknak, és ezért lett ilyen negatív az Amerika-kép. Nem akarom védeni a multikat, de azért azt ismerjük el, hogy az átmenetet ők gyorsították fel, és sikerük titka nem a rátermettségükben van, hanem az emberek igényeinek robbanásszerű növekedésében. És amikor egyénileg mindenki maximális bért szeretne a munkájáért, fogadjuk el azt is, hogy a vállalat és annak tulajdonosa is erre törekszik. Ha már itt tartunk, a multinacionális cégek kelet-európai térnyerésénél sokkal erkölcstelenebb a „privatizáció”, amelynek során a nyilvánosság kizárásával sikerült átjátszani a nemzeti vagyont azok kezébe, akik nem sokkal korábban csődbe vitték az országot. Magyarországon nem bűn a zavarosban halászni, a hazai üzleti világban általánosan elfogadott elv volt – vagy még ma is az –, hogy a gyors meggazdagodás érdekében minden eszköz bevethető, miközben egy multinacionális cég általában magával hozza évtizedek alatt kialakult belső etikáját és munkakultúráját is. Tudomásul kell vennünk, hogy új értékrendszert kell felépítenünk itthon, és a saját sorsunkért nem a Nyugat, hanem mi magunk vagyunk felelősek. Nem akarom megkerülni a dolog politikai aspektusát sem: lehet és kell is kritizálni a tengerentúli politikai vezetőket, ők is emberek, hoznak hibás döntéseket, de ez nem jelenti azt, hogy Amerika vagy az ottani rendszer minden rossznak az okozója. Az is elgondolkodtató, hogy annak idején a vasfüggönyt azért építették fel, hogy az emberek ne hagyják el otthonukat egy jobb világ reményében, most pedig az Államok déli határán azért terveznek kerítést építeni, hogy meggátolják az illegális bevándorlást. Amerikából nem elszökni akarnak az emberek, inkább sokan oda kívánkoznak. Ha annyi rossz várja ott őket, akkor miért akarnak odamenni a világ minden részéről?
– Ezek szerint importálhattuk volna a jót is. Például mit?
– Mi gátol meg minket abban, hogy minden üzletben mosolyogjon az eladó, és megkérdezze, hogy vagyok? És miért nem hoztuk be a közösségért végzett önkéntes munka és az adakozás, adományozás szokását? Higgyék el, jóleső dolog másokon segíteni! Konzervatív amerikai magyarnak vallom magam, és ez nekem azt is jelenti, hogy az egyén fontosabb, mint az állam, de ha az állam nem tud segíteni azokon, akik önhibájukon kívül bajba kerültek, akkor nekünk, akiknek több szerencsénk volt, kötelességünk rajtuk segíteni. Importálhatnánk a jó modort és a másik ember tiszteletét. Magyarországon a politikai kultúra és az erkölcs olyan mélyre süllyedt, hogy még az alapvető nemzeti érdekekről sem tudunk megegyezni. Ötvenhatban még egyet akart az ország – most tudna mondani valamit, amiben mindenki egyetért? Vannak még közös céljaink, motivációink?
– Ha már a motivációknál tartunk: ön a vietnami frontra is kiment új hazája védelmében. Úgy gondolta, tartozik ennyivel a befogadó országnak?
– Akkor még sorozás volt ott is, de én nem is elleneztem, mert azt gondoltam, hogy ezt kötelességem megtenni. Másodéves joghallgatóként mentem ki, és azért is volt könnyű vállalni a szolgálatot, mert úgy éreztem, folytatom azt a harcot, amelyet édesapám elkezdett a kommunisták ellen. Híradós-alakulatnál voltam, később pedig jogi irodán dolgoztam a hadbíróságon Vietnamban. A háború után nem jártam arra, nemrég eszembe is jutott, hogy érdekes volna turistaként visszamenni.
– Hogyan változott az amerikai magyarok sorsa az utóbbi két évtizedben? A szabad óhaza elég összetartó erő?
– Magyar tulajdonság, hogy egyénileg sikeresek vagyunk, de közösségben nehezen viseljük el egymást, és ez odakint is érvényes.
– Mi lesz az ott összegyűjtött szellemi örökség sorsa?
– Sokat és sokan gondolkodunk ezen, és próbálunk tenni valamit. Az első generáció esetében a nyelv még adottság, de a második-harmadik nemzedék már többnyire nem beszél magyarul, főleg, ha vegyes házasságban vagy szórványban – iskolai, hét végi intézményi háttér nélkül – nő fel a gyerek. Arra kell törekednünk, hogy a nyelv ne legyen kirekesztő, miközben folyamatosan hangoztatjuk, hogy meg kellene tanulni a szülők-nagyszülők nyelvét, a programokat már két nyelven kell megszervezni, hogy a gyökereket ne vágjuk el. A nyelv megmaradásánál talán még fontosabb, hogy ne veszítsük el azokat, akik már nem beszélnek magyarul, de még így éreznek, és fontosak számukra a hagyományaink. Coloradóban például a népszámláláson tizenhatezer ember vallotta magát magyar származásúnak, de ennek négyötöde már nem beszéli a nyelvet! Ez új problémákat vet fel: célszerű például összegyűjteni a hagyatékokból a könyveket, és olyan helyekre juttatni – szükség esetén akár visszahozni a Kárpát-medencébe, mondjuk Kárpátaljára, a Délvidékre vagy Erdélybe –, ahol a megmaradást szolgálhatják. Épp a napokban indul útnak egy könyvtárnyi könyv Magyarország felé, és ez már a sokadik szállítmány. A kiüresedett templomok, közösségi ingatlanok ügye már jóval bonyolultabb, erre nincs egységes megoldás.
– Mi van azokkal, akik mostanában érkeznek az Újvilágba? Fontos nekik a magyarságuk, vagy csak dolgozni mennek oda, másra nincs idejük?
– Csak azt tudom mondani, amit Denver környékén tapasztaltam. Ötvenhat után még volt egy nagy hullám a nyolcvanas években, amikor főleg Erdélyből és a Délvidékről jöttek magyar emigránsok, ők csatlakoztak a régiek szervezeteihez. Generációváltást is hoztak nálunk, a coloradói magyar klub vezetősége lecserélődött, harmincöt év az átlagéletkor, ők nem is éltek a forradalom idején. A legújabb hullám már tudatosan dolgozni vagy tanulni jön Amerikába – sokan közülük illegálisan –, és nem akar, nincs ideje közösségbe járni. Ennek ellenére hallottam, hogy a Los Angeles-i magyar püspök új egyházi közösséget létesített például Phoenixben és Denverben. Saját templomuk még nincs, amerikai közösségektől bérelnek termeket. A hivatalos statisztika mindenesetre azt mutatja, hogy fogy az amerikai magyarság.
– Ön Magyarország tiszteletbeli konzulja Denverben. Mit jelent pontosan ez a tisztség, és hogyan vált konzullá?
– A rendszerváltozás után, 1992-ben a washingtoni magyar nagykövetség kapcsolatot keresett ottani magyarokkal, így találtak rám. A tiszteletbeli konzuli intézmény létezett már a háború előtt is, ám politikai okok miatt megszűnt. A tiszteletbeli konzul a közhiedelemmel ellentétben nem azt jelenti, hogy különösen tiszteletreméltó személyiség a viselője, hanem hogy a munkájáért nem kap fizetést, magyarán társadalmi munkában képviseli az államot, és segíti ügyes-bajos dolgaikban az arra járó állampolgárokat.
– Impozáns helyen, egy belvárosi irodaház huszonegyedik emeletén van a konzulátus, és amikor pár évvel ezelőtt ott jártam, egy idős hölgy épp arról kért hivatalos papírt, hogy életben van. Milyen ügyekben szokták megkeresni?
– A hölgy nyilván jogosult volt magyarországi nyugdíjra, és mivel külföldön élt, meghatározott időnként hatósági papírral kellett igazolnia, hogy nem szűnt meg a jogosultsága, magyarán még él. Rendszeresen járok börtönökbe is, az úti okmány nélküliek oda kerülnek a kitoloncolásig. Hagyományos konzuli munkát is végzek, például hagyatéki ügyekben járok el, okmányokat hitelesítek, de például az útlevélhez szükséges adatokat csak felveszem, az okmányt már Budapesten állítják ki.
– Ez sok munkát jelent. Miért éri meg ingyen is elvégezni?
– Bár gyerekként jöttem el, még mindig magyarnak érzem magamat, és megtiszteltetés, hogy felkértek erre a feladatra. Jó érzés, kötődést jelent az országhoz, örömmel és szívesen csinálom.
– Eddig többkonténernyi síruhát és kétezer-ötszáz számítógépet osztott szét a Kárpát-medencei magyar iskolák és rászorulók között, Szolnokra pedig víztisztító berendezést szállíttatott. Hogyan sikerült ezeket összegyűjteni?
– Főállásban jó nevű ügyvédi irodában dolgozom, ügyfeleink nagy autógyárak és világhírű síparadicsomok tulajdonosai is. Nyitott szemmel járok, és ha valahol humanitárius célra ajánlanak fel valamit, azt elfogadom.
– Mi, magyarok érdekesek vagyunk még a világ számára?
– Most már nem annyira. A forradalom ötvenedik évfordulója jó alkalom volt, hogy kicsit képbe kerüljünk, és meg kell ragadni minden lehetőséget. Legutóbb Aspenben egy 3600 méter magasan lévő éttermen láttam amerikai és román lobogót. A román azért került oda, mert egy brassói diák dolgozott ott. A tulajdonost jól ismertem, beszéltem vele, másnap postán küldtem magyar zászlót, amelyet kitűztek, és adtam egy elismervényt is, hogy ez a világ legmagasabban étterme, amelyen magyar zászló lobog – rá pár napra bekerültünk a regionális újságba mint kuriózum.
– Hogyan tudta rávenni republikánus képviselőjét, hogy határozati javaslatot nyújtson be a kongresszusban az erdélyi egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának megsürgetésére?
– Meg kell tanulni a másik ember nyelvén beszélni. Én aktív republikánus vagyok otthon, és harminc éve személyesen ismerem a kongresszusi képviselőmet, Thomas Tancredót. Elmondtam neki, hogy az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása nemcsak magyar ügy, hanem emberi jogi kérdés, amely egyaránt érinti a katolikus és a protestáns magyarokat, valamint a görög katolikus románokat. Eljött Magyarországra, találkozott Tőkés László püspök úrral, majd hazatérése után a demokrata Tom Lantossal közösen benyújtotta a határozati javaslatot a kongresszusnak. Jóváhagyták, és meg is lett az eredménye: a román lobbi rögtön megkereste a képviselőt, hogy „elmondja neki az igazságot”.
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
