Győzelem, de nem a végső

Győztünk, és papírunk is van róla! Ez a részben indokolt, de visszafogottnak semmiképpen sem nevezhető lelkesedés Pokorni Zoltán Fidesz-alelnök szájából hangzott el tegnap, amikor értékelte az Országos Választási Bizottság (OVB) hétfő esti döntését, amely szerint kiírható a népszavazás a vizitdíjról, a kórházi napidíjról és a tandíjról.
Valódi demokráciában élő ember számára mindez természetes volna, és nem is értené, miért lelkendezik a legnagyobb ellenzéki párt egyik vezető politikusa azért, hogy szavazhat a nép olyan kérdésekről, amelyek minden állampolgárt érintenek. Magyarországon azonban, az utóbbi évek hatalomgyakorlási módját ismerve, annak tudatában, hogyan építették le fokozatosan a demokratikus intézmények befolyását és kontrollszerepét, már egy népszavazás lehetőségét is sikerként kell elkönyvelni.
Valóban hosszú, mintegy nyolc hónapos jogi, politikai és kommunikációs csatát nyert meg a referendumot kezdeményező Fidesz–KDNP-szövetség. Miközben a Fidesz és a népszavazási ügyet a legfontosabb belpolitikai kérdéssé emelő pártelnök, Orbán Viktor taktikusan, de határozottan, néha igen kemény retorikával nyomást gyakorolt a választási bizottságra, a koalíció nagyobbik pártja és a kormányfő zavartnak látszott: nem volt koherens, végiggondolt stratégiájuk. Gyurcsány Ferenc kezdetben támadta, a „reformfolyamat” ellenségének nyilvánította a referendum kezdeményezőit. Néhány héttel ezelőtt, a kormány egyéves munkáját értékelő rendezvényen a magabiztosság látszatát keltve kijelentette: lehet népszavazást tartani, de azt mi fogjuk megnyerni. A napokban azonban módosított a retorikán, s mint mondta: harcolni fog, hogy ez a népszavazás ne legyen sikeres, hozzátéve, hogy eredményét, a népakaratot a kormány a törvényeknek megfelelően tiszteletben tartja. Vélhetően a közvélemény-kutatási eredmények is közrejátszottak ebben, hiszen a Századvég felmérése 66 százalékos részvételt jelez előre, és minden népszavazási kérdésben egyértelmű az igenek fölénye. Hasonló eredményre jutott a Szonda Ipsos is.
Nincs tehát semmi meglepetés, ugyanazt próbálja majd eljátszani az MSZP, amit a 2004. december 5-i népszavazás előtt: minden demagóg hazugságot bevetve, a propagandagépezetet és a „baráti” sajtót felhasználva a saját érdekeik elleni voksolásra akarják rávenni a már sokszor becsapott, kizsigerelt magyar embereket. Nyilvánvaló, hogy a magánosítás mellett kardoskodó kormányfő és ebben legfőbb partnere, az SZDSZ kényszerítette rá akaratát a múlt hét végi koalíciós alkun is a szocialista párt azon részére, amely még nem szakadt el teljesen a baloldaliság illúziójától, a szociális állam gondolatától. Az elmúlt hónapok vitái ugyanis egyértelművé tették, hogy az egészségügy irracionális piacosításában, ami a magyar társadalom állapotát semmibe veszi, és kizárólag a tőkeérdekeket favorizálja, megosztott az MSZP is. Így talán nem lesz olyan egyszerű rávenni az amúgy is elégedetlen MSZP-szavazókat, hogy ismét áldozzanak a párthűség oltárán. Ugyanez a képlet a többi népszavazási kérdésnél is, amelyek többsége látszólag részletkérdés, de valójában két társadalom- és világkép szembenállását jelképezik: a kormányzaté az érzéketlen technokrata szemlélet, a pénzhatalom kritikátlan kiszolgálása, míg az ellenzéké a hagyományos keresztényszociális gondoskodás az állampolgár aktív, alkotó közreműködésével.
A Fidesz mégsem ünnepelhet még, hiszen a végső ütközetet nem nyerte meg. Bár az is igaz, hogy innen veszíteni olyan volna, mint – futballnyelven szólva – 11-esből öngólt lőni. Mindez nem azt jelenti, hogy bárki automatikus kormányváltásban vagy előre hozott választásban reménykedhetne, de az ország számára fontos eredmény volna.