Kapcs

K U L T Ú R S O K K

Hogyan is lehetne kormányozni egy olyan országot, ahol kétszáznegyvenhatféle sajt kapható? – csattant fel egykoron De Gaulle francia elnök, pedig akkor még nem volt fájlmegosztás az interneten, sem blogolás, de még televízió sem oly régóta, hogy a politikusok fő célja a kamerák előtti szereplés legyen. Az még az a korszak volt, amikor ugyan mindenki azt mondott, amit akart, de meghallgatni csak keveseket hallgattak meg. Sok hátránya mellett ennek kétségtelen előnye volt, hogy a Győzike-félék bonmot-i helyett például De Gaulle szavait őrzi az utókor.
A most leköszönt brit miniszterelnöknek – a sok-sok ostobaság mellett, amely elhagyta a száját túlságosan is hosszúra nyúlt hivatali ideje alatt – távozása előtt volt egy igen bölcs és szokatlanul őszintének ható nyilatkozata. Ehhez az őszinteséghez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy távozó politikusról van szó, akinek kevésbé kell félnie immár a média haragjától – merthogy Tony Blair őszintesége ezúttal a sajtónak szólt.
A brit miniszterelnök sietett leszögezni: nem arról a feszültségről szól, amely teljesen természetesen megterheli a közéleti személyiségek és a média viszonyát. Nevezetesen, hogy a sajtó a hatalomban lévőket ellenőrizni hivatott, és ez maga után vonja a konfliktusokat. Nem, inkább arról szólt, hogy az a környezet, amelyben manapság a politikus és a média dolgozik, óriásit változott az utóbbi tíz esztendőben.
Magyarországon például 1982-ben két tévécsatornát lehetett fogni, Nagy-Britanniában, Blair példája szerint, hármat. Ma nehéz lenne összeszámolni is, de tény: napjainkban bárki számára elérhető a 24 órás hírszolgálat. Ehhez vegyük még hozzá az interneten elérhető 70 millió webnaplót (blogot) és azt, hogy ilyenből naponta 120 ezer újat hoznak létre a világhálón.
Nem csupán a hírekre specializálódott televíziókról van szó (mint amilyen a CNN vagy Magyarországon a Hír Televízió). Nem is a blogoszféra lendületes terjeszkedéséről. Inkább arról, hogy az új kommunikációs eszközök olyan versenyt teremtettek a médiában, amelynek következtében a sajtó nem egyszerűen a megtörtént eseményekről tudósít már, hanem – egyre gyakrabban élőben – a még folyamatban lévő történésekről.
Ez persze önmagában nem rossz dolog, hiszen a köz gyors tájékoztatását szolgálja. Sőt önmagában a blogírás is nagyszerű dolog. Más kérdés, hogy milyen hatással van mindez a kormányzati munkára és a híradások minőségére. Blair érzékletes példája: amikor 1997-ben a választási hadjáratban vitézkedett, egy nap csak egy ügyet állított reflektorfénybe a Munkáspárt (ezzel próbálta úgymond tematizálni a sajtót és a közéletet). 2005-ben már foglalkozni kellett eggyel reggel, eggyel pedig délután, de a közbeszéd, a közérdeklődés tárgya estére már ezeket is meghaladta. Tony másik szemléletes példája: 1960-ban még előfordult, hogy fontosabb kérdésekben a kabinet kétnapos kormányülést is tartott. Ám manapság „nevetséges lenne még csak gondolni is arra, hogy ezt megtegye anélkül, hogy az első nap ebéd előtt le ne szakadna az ég. A dolgok percek alatt kristályosodnak ki, úgy értem, a spekuláció nem élhet tovább egy pillanatnál.” Ennek következtében pedig Blair szerint a politikusok, döntéshozók, hivatali vezetők – lett légyen szó kormányhivatalokról, a hadseregről vagy éppen jótékonysági szervezetekről – azzal töltik idejük jó részét, hogy a médiával, annak „hiperaktivitásával” viaskodnak.
Mindeközben a média egyre rövidebb ideig tudja lekötni hallgatóságának figyelmét egy-egy tudósítással, műsorral. Ennek következtében pedig a hírérték szerinti szerkesztéssel szemben előtérbe kerül a hatás szerinti hírválogatás: azaz melyik riport, beszámoló képes megragadni a hallgatóság lankadó figyelmét, melyik alkalmas rá, hogy karosszékükhöz szegezze a nézőket, felkorbácsolja érzelmeiket.
Kicsit sarkítva, a tizenöt perc hírnév ma már csak másfél. Mert másfél perc után már veszélyes dolog történik a tévéfotelben.
A kapcs.
A távkapcsoló diszkrét bája. Kapcs, Hír Tv, kapcs, ATV, kapcs, CNN, kapcs, BBC, kapcs, Al-Dzsazíra.
A leköszönő miniszterelnök beszédében megemlítette a hírverseny egyik érdekes, de nem kevésbé visszás következményét: a sajtó manapság csoportban vadászik. Nem új keletű dolog a hírverseny, de a 24 órás készenlét másféle változást is előidézett: némi kétségbeesést a szerkesztők részéről, nehogy bármiről is lemaradjanak. Ennek következtében a riporter manapság falkában közlekedik, „akár a vadállat, embereket és hírneveket tépve szét”.
Szó se róla, én ebből a szempontból nem aggódom politikusainkért: a legkevésbé sem gondolnám, hogy némelyikük nem szolgált rá a széttépetésre. Ugyanakkor a jelenség felelős azért is, hogy az egyéni látásmódú, öntevékeny és öntörvényű riporter a kivesző állatfajok közé tartozik. Kapcs, kapcs.
Érdemes megfontolni Blair nézőpontját más szempontból is: vajon van-e egyáltalán manapság esély arra, hogy tekintélyes, szavahihető vezető jelenjen meg a politika színpadán? A válasz egyre határozottabb nem, hiszen a színpad nem kedvez felbukkanásának. A sajtó nem tolerálja, hogy a közember mellett, mögött létezik az esendő magánember is.
Vajon elképzelhető lenne-e manapság egy olyan interjú, mint amilyet 1976-ban jelentetett meg a Playboy Jimmy Carterrel, amelyben a később elnökké választott politikus őszintén arról beszél, hogy szívében bujaság van a nők iránt, és azon morfondírozik, Isten miként látja tévelygéseit. Tegyük hozzá, Robert Scheer, az interjú készítője öt alkalommal látogatott el hozzá, hogy a beszélgetés ne legyen felszínes. Vajon hány híresség lenne hajlandó ma öt alkalommal leülni a riporterrel, hogy a beszélgetés alapos legyen? Azt hiszem, egyre kevesebb. Egyrészt a profi piárosok, akik jól ismerik a „vadállatot”, ma már eleve megóvnák kuncsaftjukat attól, hogy az őszinteség – amelyet aztán a sajtó darabokra tép – kitüremkedjék az interjúalanyból. Kevesebb idő, kevesebb alkalom, hogy a védett személy elszólja magát. Másrészt a neves emberek ma már kedvükre válogathatnak, melyik tévét, rádiót tiszteljék meg jelenlétükkel egy fél órára. (Nem véletlen, hogy manapság a legizgalmasabb beszélgetések pont azokkal készülnek, akik kevésbé ismertek, és nem is vágynak semmiféle hírnévre.)
Mindennek tükrében egyáltalán nem meglepő az amerikai Pew kutatóintézet nemzetközi felmérése. A negyvenhét országban végzett kutatás, amelynek eredményét ezen a héten hozták nyilvánosságra, azt állapítja meg, hogy nem csupán az amerikai elnök népszerűsége csökken világszerte, hanem a másik két vezető hatalom, Kína és Oroszország vezetőinek megítélése is. Mivel Putyin népszerűsége saját hazájában töretlennek mondható, szerintem a számok inkább arról a közhangulatról mesélnek, amely egyre kiábrándultabb a politikusok ténykedésével szemben. A politika a sajtónak játszik, a média a hallgatóságnak, a hallgatóság meg egyre inkább tesz az egészre.
Ó igen, kétszáznegyvenhatféle sajt. Ó! Hadd idézzek zárásképpen is De Gaulle-tól: „Nagy bajban is lehettem volna Franciaország megmentésével 1946-ban – de hát akkoriban nem volt televízió.”