Lup és defla

Tunisz három város egyetlen településen belül. Először is létezik a modern főváros fasorokkal szegélyezett bulvárokkal, magasba nyúló házakkal és pezsgő életű teraszos kávéházakkal. Van aztán a középkori arab bazár (medina) az aprócska üzletekkel szegélyezett, egymáshoz szeszélyes szögekben kapcsolódó, szűk utcák titokzatos és izgalmas hálózatával, nagy mecsetekkel és palotákkal. És végül természetesen ott van Karthágó, az ókori város, 18 kilométerre Tunisz városközpontjától, kertes villáktól övezve.
Bábeli nyelvzavar (magyar fülnek legalábbis) – halpiac Tuniszban. Azzal a különbséggel, hogy az itteni kereskedők nem akarnak égig érő tornyot építeni, ennélfogva az isten sem bünteti őket azzal, hogy összezavarja a nyelvüket. Ezek a kereskedők csak a tengeri állatok sokféleségét szeretnék eladni, ezért aztán túlharsogják egymást. A látvánnyal csábítanak és hangos szóval. Egyik-másik receptet is ad, hogy milyen ételt készíthetünk a tengeri herkentyűkből. Mindenesetre aki halra vágyik, azt is megteheti, hogy részt vesz a licitálásban, és ha övé a füzér, egy sarokkal odébb megsüttetheti, majd asztal és eszcájg mellett jóízűen elfogyaszthatja.
Az ókorban a tenger a városkapuig ért. Manapság a halaknak hosszabb utat kell megtenniük a tuniszi serpenyőkig. De hála a halászoknak, hal van bőven, és a jókedvű kereskedőknek sem teher világgá ordítaniuk, hogy az ő árujuk a legjobb. Ki-ki a magáét dicséri, és talán részvéttel vagy gúnyosan mosolyog a többin.
Aki nem zarándokol el a halpiacra, nem látott Tuniszból semmit. Szent Malakhiás arra int bennünket, ne bízzunk a földi dolgok maradandóságában, csak a halak természetében, amelyek minden vízi öröm dacára gyenge pillanataikban – az asztalra vágynak. A legfinomabb tunéziai hal a lup, a farkas. Pompás az íze, ezért az ára sem utolsó. Nekem, Balaton mellett felnőtt, keszegre és süllőre esküdött embernek el kell ismernem: a „farkas” felülmúlja mindegyiket. Lehet arasznyi, vagy megnőhet egy méterre is, de nem adja magát könnyen. A halászok szerint a legnehezebb kifogni. Hosszan kell megereszteni a damilt, hogy ne sejtse meg, az életére törnek.

Arabul így hívják: defla. Füzérekben, csapatostul, szinte levél nélkül omlik le a gyönyörű lila virág a főváros közelében, Szidi-Bu-Szaid hegyvidéki falucska kockacukorházainak falairól. Nem csodálom, ha valaki megijed az orchideától, amely kitenyésztés eredménye. Ha megkérdeznénk tőle: virág-e? – nem tudná megmondani. A defla annyira szép, hogy a vers is a szép leányhoz hasonlítja. Csakhogy a defla jelentése: keserűség. A népnyelv a legszebb virágot lefokozza azzal, hogy az élet árnyoldaláról meríti a nevét. Tudja ugyanis, hogy a szép mellett ott a csúnya is, és az öröm mellett ott a keserűség.
A szóban forgó vers szabad fordításban így hangzik: „Ne csodáld a defla virágot, mert árnyékba dönt a tó partján, és ne csodáld a lány szépségét sem, amíg nem győznek meg a tettei.”

A Bardo Nemzeti Múzeum tündérmesébe illő palotáját egykor egy renegát keleti monarcha lakta. Ma itt őrzik Tunézia legértékesebb kincseinek többségét, az ország történelmének valamennyi korszakából származó tárgyi emlékét. Különös figyelem övezi a római mozaikokat. Úgy is mondhatjuk: a Bardo – mozaiktenger. Nemegyszer mozaikon is jársz, pedig tipegned kellene, posztópapucsban csoszognod a kiállítótermek között.
Borulj le a tökéletesség eme pillanatai előtt, és felejtsd el a napok hordalékait. Ókori arcokra, képekre, emlékekre figyelj, kerítsen hatalmukba varázslatuk, és mindjárt kisimulnak arcodon a ráncok. Júnóval, Marssal, Mercuriusszal és társaikkal vacsorázol. Minden úgy tárul eléd, mintha álmot látnál. Poszeidón tengeristen irányítja a hajót.
Így hat rád a Bardo. Talpalatnyi üres hely nincs a múzeumban. Se a falakon, se a mennyezeten, se a padlón. Az összezsúfolt emlékek nem engedik lélegezni az utast. Pedig utas van szép számmal. A különböző nációk csoportjai tömegesen látogatják a Bardót. Már-már elviselhetetlen a tömegnyomor. Az elmúlt évtizedek ásatásai során annyi érték került elő, hogy a Louvre egy évre Párizsba viszi a Bardo kincseit, s ezalatt a franciák felépítenek egy új nemzeti múzeumot Tuniszban, amely méltó helyszíne lesz az örökségnek.
A jó ötleteknek nemcsak szárnyakra van szükségük, de futóművekre is a biztonságos földet éréshez.

Amikor a franciák megszállták Tunéziát, Karthágó romjai fölött, a legszebb helyeken csodás villákat építettek. A jelenlegi elnöki palota is olyan helyre került, amely alatt a történelem nyugszik. Ásatásra nincs már lehetőség, pedig a romok szomszédságában értékes kincsek kerülhetnének elő. Végleg betemetődött egy sír, amely kevésbé volt fontos a hódítók számára, mint a szükségletük.
Állok a Byrsa-hegyen, a világ legszebb helyeinek egyikén, és látni vélem, ahogy Hannibál – élete veszélybe kerülvén – elhagyja Karthágót, hogy menedéket találjon Antiokhosz királynál. Milyen meglepő: Publius Cornelius Scipio, Új-Karthágó meghódítója, a zamai győző is abban az évben hunyt el, amikor Hannibál. A békekötés után, Krisztus előtt 202-ben, azt követően, hogy Hannibált megverte, és Karthágót a legmegalázóbb békére kényszerítette, diadalmenetben vonult be Rómába, és ekkor kapta a kitüntető Africanus melléknevet. Büszkén mondhatta, hogy meghódította Rómának Hispániát és Afrikát. Tetteit magasztalta az egész római világ. Ő is nagy és jelentős személyiség volt, de a későbbi nemzedékek emlékezetében háttérbe szorult Hannibál mögött. Nem a győztesnek, hanem a legyőzöttnek nyújtották a babért! Annak az embernek, aki felvette a harcot egy túlerőben lévő állam ellen, és az utolsó órában megpróbálta elhárítani a kikerülhetetlen végzetet.
A hírneves stratéga és politikus kapta a kitüntetést, aki pályája csúcsán mégiscsak a világ sorsát tartotta a kezében. Híres mondása több mint filozófia: „Vagy találunk egy utat, vagy csinálunk egyet.”

Amikor a szövetségesek Eisenhower tábornok vezetésével 1942 novemberében partra szálltak Észak-Afrikában, a németek és az olaszok az előretolt védelmi vonal szerepét szánták Tunéziának. Innen akarták fedezni Rommel előrenyomulását keletre, a Szuezi-csatorna irányába. A terület véres harcok színterévé változott a németek, a nemzetközösségi csapatok és az amerikaiak között. A küzdelem 1943 májusában a szövetségesek győzelmével ért véget.
Méltóságteljes és ápolt Karthágó amerikai temetője. Hatalmas, színes mozaiktablók szemléltetik a légi csatákat a sivatag fölött és másutt. A meghaltak, az örökre eltűntek neve és adatsora előtt lelassítod a lépted, mert magyar családneveket is találsz közöttük. Hol nem folyt magyar vér a háborúk idején? William Sherman XIX. században élt amerikai tábornok mondotta volt: „Azt hiszem, mi tudjuk, mi a dicsőség. Meghalni a csatamezőn, hogy utána a nevünket hibásan írják le az újságokban.”
Emitt a nevek a márványtablón, odébb – ugyancsak nevekkel megjelölve – fehér keresztek mértani pontossággal, egymást követő sorokban, hadrendben, ahogy valamikor felsorakoztak az utolsó felszállás előtt.
Nem lenne több háború, ha a halottak mind viszszatérnének.
Az emberiség történelmét tanulmányozva azt látjuk, a Krisztus előtti 1496 és a Krisztus utáni 1861 közötti időben, ami 3357 évet tesz ki, mindössze 227 éven át volt béke. Vagyis minden egyes békés évre 30 év háború esett. Ha így nézünk a múltra, a népek történelme megszakíthatatlan háborúk sora. És nem jobb a helyzet 1861 után sem, a mai napig bezárólag. Pacifista jelszó volt a múlt század hetvenes éveiben: „Lépj be a hadseregbe! Láss világot! Ismerkedj érdekes emberekkel – és öld meg őket!”
Irigylem azokat az államokat, amelyeknek nincs hadseregük. Nincs vadászgépük… Ezek közé tartozik Tunézia. Másra kell a pénz – mondják –, utakra, építésre, tanításra stb. Tózar repülőterén két Jumbo pihen a betonon, még az 1991-es iraki háborúban menekítették át őket ide, és azóta itt pihennek. S bizonyára maradnak is jó darab ideig.
Légvédelem helyett nem ártana némi Föld-védelem is, drága barátaim!

Két aranyozott szobrot ismerek a világban. Az egyik Bécsben áll a Stadtparkban, az ifjabb Johann Strauss, a valcerkirály emlékműve, halálának századik évfordulóján, 1999-ben aranyozta be a hálás utókor, a másik Tunézia egykori elnökének, Habib Burgibának az aranyszobra szülővárosában, Monasztirban.
Kevés helyen hallottam olyan elismerően beszélni az ország hajdani elnökéről, mint Tunéziában. Burgiba ugyanis a felszabadulás után, 1956-os hatalomra kerülésével megajándékozta az országát az európai szemlélettel. Például azzal, hogy az arab országok közül egyedüliként megszüntette a többnejűséget, és utat nyitott az emancipációnak. Kész csoda, hogy ezért a tettéért az arab szomszédok nem ölték meg. Utakat, iskolákat építtetett, ápolta a külkapcsolatokat. A gyermekhalandóságot azzal állította meg, hogy az első három gyerek után támogatást kapnak a szülők az államtól, de a negyedik gyerek után már nem. Elgondolásainak, döntéseinek gyümölcse most érik be.
Aranyszobrok. Boldogok azok az államok, ahol egyetértés van, kiket örökítsenek meg ily módon. Nálunk ez elképzelhetetlen lenne. Mert ami tetszene az ország egyik felének, az nem tetszene a másiknak. Ezért hát ne is próbálkozzunk.

Tunézia–Seychelle-szigetek futballmérkőzés az Afrika-kupa csoportmérkőzésén Tuniszban, a 2001-ben átadott gyönyörű stadionban. A nézőtéren húszezer szurkoló. Olyan zajt csapnak, hogy alig érti az ember a szomszédja szavát. A vezérdrukker óriási dobbal diktálja a ritmust. És nyer 4-0-ra a csapat.
Amiért e helyütt a meccset szóba hozom: hölgyek és leánygyermekek jegy nélkül látogathatják a küzdelmeket! Öröm volt nézni, hogy szülők és gyermekeik milyen nagy számban ültek a nézőtéren, és szurkoltak kedvenceiknek. Arra gondoltam: ettől mi milyen messze vagyunk. Nemcsak a futballunk ment ki a divatból, a népünnepélyeknek is oda. Mert amit Tunéziában láttam, népünnepély volt a javából. És nem csak azért, mert győzött a csapat.
Vége