Megérett-e Koszovó a függetlenségre?

Az osztrák fővárosban tegnap először ült össze a Koszovó ügyében tevékenykedő összekötő csoport azután, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa ide utalta vissza a szerbiai terület státusának megvitatását. E döntést az inspirálta, hogy a BT-vel szemben Oroszországnak e kontaktcsoportban nincs vétójoga. E nagyhatalmi hatos irányítja a szerbek és az albánok újabb, augusztusban kezdődő, 120 napos tárgyalássorozatát, amelynek végén a tegnap küldetését befejező Ahtisaari tervei szerint bekövetkezne az elszakadás. Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy a stabilitást segíti-e Koszovó függetlenségének gyors kinyilvánítása, s mennyiben jelenthet ez nemzetközi precedenst.

Egyoldalúan is kikiáltják a függetlenséget – jelentette be a minap Agim Ceku. A koszovói albánok miniszterelnöke mindezt azzal indokolta, hogy Moszkva elutasító magatartása miatt nem lát esélyt az elszakadás jóváhagyására a BT-ben. Kijelentése mögött ott érezhette az amerikai bátorítást is, Washington ugyanis szintén felvetette – elég emlékeztetni Bushnak a szívélyes tiranai fogadtatástól megmámorosodott, türelmetlen és felelőtlenül bátorító szavaira –, hogy akár az ENSZ megkerülésével is függetlenné válhat Koszovó.
Ezt a forgatókönyvet azonban a nemzetközi jog lábbal tiprása miatt határozottan elutasítja Oroszország, s korántsem támogatja egységesen az egyébként a függetlenség kimondása mellett felsorakozott Európai Unió. „Felmerül a kérdés: ha nem volt elég ötven év ahhoz, hogy Palesztinában független államot hozzanak létre (ami a jól ismert tragikus következményekkel járt), miért kell a koszovói ügyet a lehető leggyorsabban elrendezni?” – teszi fel a kérdést lapjában a Le Monde Diplomatique elnök-igazgatója, Ignacio Ramonet az Amerikai játék a balkáni tűzzel című cikkében. A szerző – felidézve a 90-es évek elejét és végét – úgy véli, a Balkán-félszigeten a diplomáciai kapkodás olykor a katasztrófa szinonimája. Kiemeli, hogy a BT 1244. számú határozata elismeri Koszovó Szerbiához tartozását. Ez szerinte azért döntő fontosságú, mert a legutóbbi Balkán-háborúkban részt vett hatalmak által elfogadott alapelv mindig tiszteletben tartotta az egykori Jugoszlávia belső határait. Így ennek nevében utasították el Bosznia-Hercegovina feldarabolását. Erre a határozatra és elvre hivatkozik Szerbia, illetve az őt támogató Moszkva is, mondván, hogy amíg az 1244-es határozat teljes egészében meg nem valósul, Ahtisaari terve „túlságosan korai”.
Orosz vélemények szerint most inkább a függetlenség egyoldalú kimondásának irányába haladnak a dolgok, ami az Egyesült Államokon és az albánokon kívül senkinek nem jó. Pavel Kandel, az Orosz Tudományos Akadémia Európa Intézetének vezető munkatársa úgy véli, Koszovó függetlenné válásának következményei nem Oroszországot, hanem jóval inkább az Európai Unió országait érintik, mégpedig negatívan. A globális játszmát folytató Egyesült Államok álláspontját az ismert Balkán-szakértő logikusnak tartja, mert az bármilyen felelőtlen is, következményei Washingtont nem igazán érintik, Flandriára, Katalóniára, Baszkföldre vagy Skóciára utalva nem érti azonban az európai magatartást. Hasonló gondolatokat vet fel Ignacio Ramonet is, aki szerint a siettetett függetlenség rövid távon elvezethet Nagy-Albánia létrejöttéhez, ami automatikusan feléleszti a szerb és horvát irredentizmust Bosznia kárára, s erősíti Belgrád Nyugat-ellenességét. Mások ehhez Európa egyik legerősebb maffiájára, az albánra utalva hozzáteszik Koszovó kriminalizálódásának veszélyét. Ramonet továbbfűzve a gondolatsort szintén felveti, vajon a világban Nyugat-Szaharától Abházián, Tajvanon át Korzikáig hány entitás kísérelheti meg függetlensége egyoldalú kikiáltását. „Bush vajon készen áll arra is, hogy ezeket a »független« államokat ugyanúgy elismerje, ahogy Koszovó esetében kívánja tenni?” – teszi fel a kérdést a francia szakértő. Az Azerbajdzsánhoz tartozó, örmény többségű s Koszovóhoz hasonlóan de facto független Hegyi-Karabah esete azonban jól illusztrálja, hogy az Egyesült Államok kettős mércét alkalmaz. Karabahban a demográfiai összetételtől a terület fegyveres megszerzéséig ugyanúgy adottak sok tekintetben az elszakadás előfeltételei, mint Koszovó esetében.
Tény, hogy az önrendelkezés és az államok területi integritásának elve ütközik, s az Ahtisaari-terv újra megnyitja a vitát erről a kérdésről. Az egyik (lásd Oroszország) álláspont szerint például a Koszovó függetlenségéről szóló döntésnek univerzális jellege van, míg a másik (lásd Amerika, EU) exkluzív, kivételes helyzetről beszél. Komoly problémákat vet azonban fel bármelyik nézőpont azonnali általánosítása. Koszovó kapcsán is látszik, a saját érdekeit tartva elsősorban szem előtt, mindenki inkább hazafelé tekinget. Mint az ismert orosz Balkán-szakértő, Pavel Kandel is utal rá, Koszovó Moszkva kezében ütőkártya lehet, amelyet adott esetben előhúzhat a nagyhatalmi játszmákban. Ha például az Egyesült Államok ismét túlságosan aktivizálódna például a posztszovjet térségben, rá lehet erősíteni Abházia elszakadására, nem beszél azonban Putyin például Karabahról. De az Egyesült Államok sem emberbaráti szeretettől indíttatva, morális alapon erőlteti a kérdést, lényegében a státus meghatározása alá igazítva a rendezést, adott esetben kevésbé törődve az ott maradó szerb kisebbség jogaival. Egy szó mint száz, nem viszi előre a megoldást, ha a függetlenedés nagyhatalmi érdekek, alkuk közé szorul. Koszovó esetében a függetlenség talán az egyetlen megoldás, ám nem a világ stabilizálása felé mutat, ha más hasonló esetben ellenkező előjelű döntést generál a nagyhatalmi széljárás.
Mindezek mellett pozitív jel, hogy az utóbbi napokban ismét az önmérséklet jelei mutatkoznak. Amerika és az EU is a konszenzusra, az egyoldalú döntések elkerülésre intette az albánokat, kiemelve, hogy a diplomáciai tárgyalások megszakadásával senki nem nyerne. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a felek tisztában vannak azzal, hogy Oroszország véleményét sem lehet teljesen ignorálni.