Rádióaktív komolyzenei anomáliák

Hanthy Kinga július 3-án megjelent rádiós jegyzetére Such György, a Magyar Rádió elnöke válaszolt. Csak a 7. pontra kívánok reagálni, jóllehet a többihez is lenne hozzáfűzni valóm. Elnök úr! Ön azt írja: „A megszűnt elektroakusztikai stúdió egyetlen főből állt, műszaki eszközei teljesen elavultak, inkább csak muzeális értékük van.” Nos, a felvetés nem erre vonatkozott. Hanthy Kinga jegyzetében szó szerint ez szerepelt: „Ez volt a kortárszene rádiós műhelye.” Amúgy pontosítom a mondatot: egyik műhelye. Hiszen több volt. Lássuk: ki volt az az egyetlen fő? Az utód nélkül nyugdíjba küldött – megjegyzem Erkel-díjas – Horváth István hangmérnök? Netán – bocsánat a szerénytelenségért, szintén Erkel-díjas – stúdióvezető, azaz én? (Ma már a tudat sem hasad tovább.)
A berendezések könyv szerinti értéke valóban nulla. Akkor miért szeretne a Magyar Rádió 6,9 millió forintot kapni érte? (Hivatalos árajánlat, nem az Országos Műszaki Múzeumtól.) Nem meríti ez ki a tisztességtelen haszonszerzés fogalmát?
Elnök úr, honnan vannak az információi? Tudja egyáltalán hol (volt) található az Elektroakusztikus Zenei Stúdió? Rádiós nevén az ELZEN, vagy ahogyan a világ zenei életében ismerik: HEAR Studio? (Utóbbi elnevezésről is tudomást szerezhetett: ha nem is tőlem – hiszen „közeledésemet” többször is elhárította –, a stúdió megszüntetését követő nemzetközi felháborodást jelző hazai és külföldi levelekből.) Rendkívüli módon sajnálom, hogy az oly gyakran emlegetett szakmai egyeztetés helyett mindent külső forrásokból és a sajtóból kell megtudnia. Mindegy, megteszem. A stúdió, amely nem csupán a rádió, hanem a magyar zenei élet egyik kiemelkedő műhelye volt, 1974 óta működött, jelentős nemzetközi elismerést hozva a rádiónak és az országnak. Több mint nyolcvan hazai és külföldi komponista realizált itt művet, húsz nemzetközi díjat hoztunk el különféle versenyekről (a huszonegyedik olyan, ami itt készült, de a szerzője nem magyar), a világ szinte valamennyi országában – jó, talán Togóban nem – hangzanak el fesztiválokon, rádióadásokban az itt készült darabok. Számos CD és egyéb kiadvány jelent meg, amelyek mindenütt hozzáférhetővé teszik a nálunk készült alkotásokat. Valószínűleg a nemzetközi szakma felkészületlenségét jelzi, hogy az 1997 és 2004 között működő Sárvári Nyári Nemzetközi Elektroakusztikus Zenei Találkozóra – nem költői túlzás – Új-Zélandtól Skóciáig és Argentínától Dél-Koreáig jöttek zeneszerzők és előadók saját költségükön, hogy a mi muzeális berendezéseink segítségével koncertezhessenek. Valószínűsíthető az is, hogy az 1995 és 2003 között kétévente megrendezett nemzetközi zeneszerző-versenyünkre is azért küldtek egyre többen – köztük a szakma nagy nevei is – darabokat, mert munkásságunkat jelentéktelennek tartották, s tán új, barbár piac bevételére pályáztak. Úgyszintén biztos vagyok abban, hogy az 1995 és 2005 között rendezett nemzetközi fesztiváljainkra is csak szánalomból fogadták el a meghívást a számottevő, világszerte ismert műhelyek alkotói. A megalázó költségvetésünkről nem szólhatok, mert az már a rádió belügyének, üzleti titoknak számít, de azt elmondhatom, hogy mindezeket pályázati pénzek elnyerésével valósítottam meg. (Ezek rádiós kezeléséről is mesélhetnék, de ezzel sérteném a Magyar Rádió üzleti érdekeit, tehát – jól megfontolt önös érdekből – nem teszem.)
Elnök úr, nem kéne elgondolkodni azon, hogy az az argentin zeneszerző, akivel Bourges-ban (Franciaország) találkoztam, amikor a nemzetközi zsűriben Magyarországot és a Magyar Rádiót képviseltem, miután hazánk fővárosaként Bukarestet nevezte meg, a nálunk létező zenei élet kapcsán feltett kérdésére adott kitérő válaszom – van egy kisváros Magyarországon, valahol félúton Budapest és Bécs között, ahol … – azonnal rávágta: Sárvár?
Szigeti István,
a Magyar Rádió volt stúdióvezetője

Válasz Fischer Ádámnak. Megértem Fischer Ádámot. Megnyilvánult a Magyar Rádió zenei együtteseinek elsorvasztása ellen, mint ezt megtettem magam is, épp a Nemzeti Filharmonikusok legutóbbi sajtótájékoztatóján. Ő ezt ezúttal a Magyar Nemzet július 2-i számában megjelent, Négy kürtszólam három kürttel? című cikkben tette, amelyben a rádióénekkar megmentését a nemzeti énekkar rovására látja megoldhatónak, és a két kórus között értelmetlen összehasonlítást tesz.
Nem értem Fischer Ádámot! Évtizedek óta ismerem, számomra ő eddig olyan szellemiséget képviselt, amelytől teljességgel idegen az értékek egymás elleni kijátszása. A két együttes évek óta rendkívül jó kapcsolatban van egymással és rendszeres a tagok átjárása kisegítések kapcsán is. A két, látszólag hasonló profilú énekkar valójában különböző arculatú, és a kettő külön-külön és együtt szerves része a magyar zenei életnek.
Nem értem Fischer Ádámot! Úgy másfél évvel ezelőtt kérésére – hangsúlyozom, az ő kérésére – a nemzeti énekkar is bekerült a 2006-os Wagner-napok Parsifal-előadásába, amelyben épp a 150 tagú közös énekkar jelentette az egyik legnagyobb csodát. Ez a csoda megismétlődhetett a szintén általa vezényelt idei VIII. Mahler-szimfónia és Ligeti György Requiemjének előadásában is.
A közös munka folytatódik. 2008 februárjában a két kórus a Nemzeti Filharmonikusok bérleteiben találkozik ismét két, Kocsis Zoltán által dirigált koncerten és egy általam vezényelt hangversenyen. Ne folytassuk azt a hagyományt, amely szerint egy érték felvirágoztatása mások elsorvasztásával jár együtt!
Antal Mátyás,
a Nemzeti Filharmonikusok
karigazgatója