Az aranyrészvény

Peter Mandelson, az Európai Unió liberális közgazdasági elveiről ismert kereskedelmi biztosa, vezető európai lapok tudósítóinak kijelentette: az unió megengedné, hogy nemzeti kormányai stratégiai vállalataik külső felvásárlása ellen aranyrészvény felhasználásával védekezzenek. Az aranyrészvény különleges tulajdonosi jogokat jelent, amellyel a nemzeti kormányok megakadályozhatnák, hogy a kulcsiparágaik feletti ellenőrzés unión kívüli befektetők kezébe menjen át. Brüsszel hagyományosan ellenezte az állami beavatkozás e formáját, és például a brit kormányt arra kényszerítette, hogy adja fel a repülőtereket kezelő és egyébként a világ egyik legnagyobb kereskedelmi cégének számító British Airports Authorityban lévő aranyrészvényét (vagyis különleges tulajdonosi jogait), amelyet egy infrastruktúrára specializálódott spanyol cég, a Grupo Ferrovial vásárolt fel. Brüsszel jogi eljárást indított Románia ellen is a Petrom olajtársaságban fenntartott aranyrészvénye miatt, amelynek többségi tulajdona már az osztrák OMV olajipari konszern kezében van. A magyar kormány ellen is hasonló lépéseket fontolgat, elsősorban azért, mert az minden eszközzel igyekszik megakadályozni, hogy az OMV a Molt is felvásárolja.
Brüsszel aranyrészvényről alkotott felfogása azért változott meg ilyen radikálisan, mert orosz, kínai és arab befektetési alapok jelentek meg, hogy a tőke szabad áramlásáról és a globalizációról szóló, Brüsszel által fennen hirdetett elvek jegyében felvásárolják az unió stratégiai cégeit. Nicholas Sarkozy és Angela Merkel sebtében megegyezett, hogy a német, a francia és a spanyol tulajdonú és az airbusokat és fegyvereket gyártó EADS (European Aeronautic Defence and Space Company) esetleges külső felvásárlását egy aranyrészvény-konstrukcióval akadályozzák meg.
Peter Mendelson aranyrészvénnyel kapcsolatos megjegyzéseiben hangsúlyozta, hogy a konstrukciónak európai és nem nemzeti érdekeket kell tükröznie, tehát a rendszert európai szinten kell működtetni, nem megengedve az egyes tagországoknak, hogy protekcionista módon védjék iparágaikat. A konstrukció tehát a jövőben arra lesz használható, hogy az „érzékenynek” vagy „stratégiainak” tekintett iparágakban az unión kívüli befolyást korlátozza. De ki dönti el, hogy melyek a védendő iparágak vagy vállalatok? Az Egyesült Államokban ez a kérdés egy bizottság (Committee on Foreign Investment in the United States) kezében van, amelynek tagjait a legfontosabb tárcák (például a védelmi, a pénzügyminisztérium) delegálják. Mendelson elutasítja ezt az európaiak által egyébként sokat kritizált „protekcionista” megoldást, de nem is lenne használható, hiszen az Európai Unió nem politikai egység, mint az Egyesült Államok.
Mendelson felvetéséből, illetve Brüsszelnek az aranyrészvénnyel kapcsolatos magatartásából egy tanulság levonható: a megszentelt közgazdasági elvek addig érvényesek, amíg az alkalmazó érdekeit védik, és azonnal felrúghatók, ha ennek a célnak nem felelnek meg. A bizottság számára teljesen természetes, ha a nyugat-európai nagy cégek felvásárolják az új tagországok (vagy harmadik világbeli országok) nemzeti iparágait, tekintet nélkül arra, hogy az hogyan hat az adott ország gazdasági fejlődésére vagy külső gazdasági egyensúlyára. Ha azonban a nagy európai konszernek kerülnek veszélybe, azonnal megkongatják a vészharangot. Ebből következik, hogy akik saját nemzeti érdekeik ellenében komolyan veszik az unió által hirdetett közgazdasági elveket, vagy reménytelenül tudatlanok, vagy idegen érdekek képviselői.