Humán állatfarm

Mindent a Múlhatatlanul Szükséges Nagy Konvergenciaprogram szemszögéből néz a jelenlegi kabinet. Úgy vélik a pótbaloldalon, hogy az emberek szibériai szisztémájú munkatábor-fárasztása előbb-utóbb beválik, mint a nagy elődöknél, s a társadalom elcsigázottan beadja a derekát az értelmetlen megszorítások előtt. Erre mondják: orwelli világ. Csakhogy olyan sűrűn kell emlegetnünk a nagy vörösdiktatúra-leleplező író nevét, hogy szinte közhelyszerűen súlytalanná válhat az orwelli jelző. Holott az a világ, ami kibontakozik körülöttünk, abszurditásban vetekszik az Állatfarm jeleneteivel. Úgy is fogalmazhatunk: a még mindig hivatalban lévő MSZP–SZDSZ-kormány rácáfol a régi latin mondásra. Nem a történelem az élet tanítómestere, hanem fordítva. A mostani tragikomikus magyar élet vált elrettentő példagyűjteményén keresztül a történelem oktatójává.
Visszatérve az Állatfarmra: minduntalan déja vu érzésünk lehet, ha felidézzük. Sőt, élhetünk a gyanúperrel, hogy a most regnáló kontárkormány szamárvezetőként, botcsinálta receptkönyvként használhatja Orwell alkotását. Persze ez csak amolyan jóindulatú feltételezés. Sokkalta valószínűbb, a nagy író ismerte olyan mélyen a kificamodott logikájú karrieristákat, hogy tértől és időtől függetlenül írta le a diktatúrák természetrajzát. A mai magyar álbaloldali kurzus pedig fantázia híján nem tesz mást, mint követi a garantáltan kudarcra ítélt, ám annál több emberáldozattal járó államvezetési receptúrát.
Négy láb jó, két láb rossz – skandálták a hatalomhoz törleszkedő állatok, főként a stréber birkák a regényben, belefojtva mindenkibe a szót, aki a puccsal uralomra jutott főkan, Napóleon érdekeit veszélyeztette. Ezek a mozgalmi csasztuskák akkor sivítottak bele a legélesebben az istálló légterébe, ha valaki bármily szerényen, de vakmerően a vezérdisznó mindenhatóságát vonta kétségbe. Szintén a kiközösítés jutott osztályrészéül annak az állatnak, aki emlékezni mert az állatok eredeti hétparancsolatára, ami alkotmányként szolgált az állatok demokráciájához. Süvi, a propagandafelelős sertés gondoskodott az illető állatpolgár alapos megleckéztetéséről. De annak volt igazán nemulass, aki kétségbe merte vonni, hogy mindig az elüldözött egykori forradalmár kan, Hógolyó lopakodik vissza az éj leple alatt, hogy ártson valamit, az ő aknamunkája van minden rossz mögött. Napóleon, a fődisznó nem volt olyan leleményes, hogy elkeresztelje ezeket az újabb és újabb bűnöskeresési akciókat „zérótolerancia-kampánynak”. Pedig kitalálhatta volna, hogy a feketéző kereskedők ellen kell fellépni, akik nem adnak nyugtát a vásárlás után. Aztán mozgósíthatta volna a fogyasztóvédelmi felügyelőséget is: nézzen már a körmükre az állatoknak, nem adnak-e romlott kapitalista élelmet a dolgozók asztalára. Milyen szép is az, ha egymásnak ugrasztják a végsőkig kiszipolyozott állampolgárokat! S az lenne az igazi, ha az ember-állatok egymást ócsárolnák s jelentgetnék föl, mint a boldogtalan pártállami időkben. Ezek a nagyszerű ötletek nem pattantak ki a kezdetlegesen gondolkodó Napóleon agyából: meghagyta a dicsőséget kései, immár nem regényoldalakon pöffeszkedő utódjának. Aki azért mindent megtesz, nem is annyira suttyomban, hogy lekoppintsa disznófejű nagyúr elődjeinek bevált sémáit.
Milyen jól tette például Napóleon, hogy a tyúkok alól eladta az utolsó tojásokat is, s éhhalálra ítélt minden szárnyast, amelyik nem volt hajlandó végrehajtani a beszolgáltatási parancsot! S milyen jól teszi a mi mai Állatfarm-potentátunk, hogy elad mindent, ami még mozdítható! Mennyivel élelmesebb, mint volt ügynök elődje, s egykori bundabéléses előfutára! Azok még annyira puhányok voltak, hogy a működőképes, az államnak, az országnak hasznot hajtó vagyontárgyakat, vállalatokat, aranytojást tojó tyúkokat még nem verték dobra. Ennek azonban vége! Mostantól éppen azokat a dolgokat kell sürgősen eladni, amelyek az álbaloldali kabinet minden erőfeszítése ellenére még mindig működnek. S ha egy épület, amelyre már szemet vetettek rokonaink, barátaink és üzletfeleink, még mindig túl jó állagú? Nosza, rohasszuk le az ingatlanokat! Ha pedig már az „Omlásveszély!” táblát is ki lehet rájuk aggatni, tapsikolhatunk örömünkben, hogy végre akadt egy „jóságos” befektető. Aki még le is szurkolt érte némi pénzmagot, és nem ragaszkodott hozzá, hogy mi béleljük ki az ő zsebét, amiért megvett tőlünk bagóért egy többmilliárdos ingatlant.
Az istálló lakóit lépten-nyomon megfenyegették, ha túl jól működött az emlékezőtehetségük, s eszükbe jutott, miket ígértek a disznóvezérek, ha a Gazda és a gonosz emberek nem ülnek már végre a nyakukon. Mondhatni, ha emlékeztek még a kampányprogramokra. Ha Napóleon fősertés tanulhatott volna XXI. századi kései követőjétől, bizonyára kiporcióz valamicskét kollaborációs alamizsnaként a hűséges állat-alattvalóknak, kárpótlásul a szándékos emlékezetkiesésért.
De hát nekünk eshet-e bajunk ebben, a kormány által teremtett Augiász-istállóban, ha nem akarunk jó arcot vágni az egész mesterséges disznóólhoz? Hogy a legnagyobb önmegtartóztatásra kényszerülünk, míg ők – megszegve eredeti vállalásaikat – beköltöznek az elűzött kizsákmányoló gazda, Mr. Jones házába? Hogy miközben az állati létre vagy ahhoz is méltatlan életre szorított, halálra dolgoztatott és gondosan átejtett népet luxus-, sőt általános ingatlanadóval riogatják, ők a valódi luxus közepette dagonyázzanak a mások által megteremtett jólétben? Ebben az egyben nem hazudott Gyurcsány Ferenc. Valóban nagy a jólét – nekik, az önjelölt élcsapatnak. Az Állatfarm népe pedig legyen hálás az eléje lökött moslékért is.
Valójában arról van szó, hogy ha már irreális az osztály nélküli társadalom megteremtése, legalább a középosztály nélküli társadalmat célozzák meg. Hogy miért létkérdés ez az ő szempontjukból? A szegényebb néprétegek számára csakis az lehet a reális életcél, hogy egy fokkal feljebb lépjenek, s rendezett, nyugodt, gondtalan körülmények között élhessenek. Ha ezt a mintát eltörlik a hatalmon lévők, a jövőt is elsötétítik előttük. Így a mesterségesen előállított új arisztokrácia mindenfajta kontroll nélkül uralkodhat, konkurencia, értelmiség nélkül. Az Állatfarm Napóleonja legalább egy közös célt helyezett a kollektív erőfeszítések fókuszába: ez volt a szélmalom. A mai uralmi elit még az Állatfarm cézárját sem képes kopírozni, hiszen azt sem tudják megmondani, mi az az áhított cél, aminek érdekében ki kell forgatni a családokat nehezen megszerzett javaikból. Már nem is engedelmes állatfarmot, hanem rettegett honvédségi futkosót, büntetőzászlóaljat akarnak csinálni a mindennapi életből. Orwell próféciája beteljesedhet, ha nem vigyázunk, hiszen az író nemcsak a sztálinista rendszert írta le, hanem a rendszervisszaváltás forgatókönyvét is. Még az őszödi beismerő trágárság igazságbeszéddé átpozicionálása is dekódolható a regényből! Az állatokat retorziók érik, ha nem a hatalom által elvárt módon emlékeznek vissza a történtekre. Ám ha ezt a hazugságkövetelményt elfogadja a társadalom, mindent felad. Ezért lenne a demokráciára és a jogállamra nézve tragikus, ha a jelenlegi kurzus vinné végig a ciklusból még hátralévő két és fél évet.