A 2006-os év súlyos államháztartási válsága már a magyar lakosság szociális válságává változott át. Sőt, ha pontosan akarunk fogalmazni, akkor nem- csak egy év, hanem egy egész ciklus felelőtlen állami gazdálkodásának a szemtanúi, illetve elszenvedői vagyunk. Az utóbbi időben két, a szocialisták önmentegetéseként sokat hangoztatott állítás is megdőlt. Mára már teljesen világos az, hogy a túlköltekezés nemcsak a választási évre vonatkozott (tehát 2002-re, illetve 2006-ra), hanem, ellentétben a polgári kormány időszakával, lényegében a 2002–2006-os ciklus egészét jellemezte. A hiány folyamatosan és lényegesen magasabb volt ugyanis, mint az eurócsatlakozást rövid távon megcélzó polgári kormány időszakában.
A másik sokat hangoztatott állítás (lásd Kóka miniszter tavalyi politikusi ámokfutását), hogy az államháztartási gondok nem terjednek át a gazdaság területére. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a gazdaság köszöni, jól van. Akkor is jól van – hangzott el sokszor 1,5-2 éve a liberális politikus szájából –, ha az államháztartásban vannak is problémák. Ez a „hiba” (amely a miniszteri fellépéssel ráadásul kormányzati mezbe öltözött) sokakat emlékeztetett arra az időszakra és kijelentésre, amikor a hetvenes–nyolcvanas években a szocialista elvtársak szerint a világgazdasági energiaválság hatásait meg lehetett állítani az országhatárnál. Hát bizony nem lehetett. S ez a tény nem kis szerepet játszott annak a rendszernek a bukásában is.
A balliberális közgazdászok szinte kivétel nélkül hallgattak az előző kormányzati ciklusban. Ma azonban sokkal többet tudunk. Ez részben annak köszönhető, hogy a választások elmúltával már a kormánypárti közgazdászok is meg mernek szólalni, részben pedig annak, hogy a válság ténye ma már a legegyszerűbb ember számára sem titkolható tovább. Ugyanis a saját bőrén érzi azt. A nagyobb tudásunk másik oka az, hogy az elemzői piacon egy új – korábbi, kicsit más profilú munkásságával már nagyon komoly szakmai hírnevet szerzett – szereplő is piacra lépett. Ez a szereplő pedig nem más, mint az Állami Számvevőszék. Az eddigi gyakorlattól eltérően ugyanis a számvevők a 2008-as és azt követő rövid időszakra most először már vizsgálták a benyújtott költségvetés makrogazdasági megalapozottságát is. Ennek oka az, hogy a különböző kutatóintézetek sajnos eddig nem tudták megfelelően garantálni az elfogulatlanságot (esetleg a kormányzati megrendelésekkel némi összefüggésben), és ezzel összhangban a szükséges szakmai pontosságot sem az elemzéseikben, sem pedig az előrejelzéseikben.
Fontos azonban leszögezni, hogy nem csak az a fontos, amit mérni tudunk. Illetve nem mutatják meg mindig az adatok teljeskörűen azt, amire kíváncsiak vagyunk. Erre a jelenségre az egyik legjobb példa az Állami Számvevőszék elnökének a közelmúltbeli nyilatkozata, amely szerint „Az adókedvezmény, azaz a visszahagyott állami jövedelem is egyfajta kiadás. (…) Az ÁSZ a rendelkezésre álló adatok alapján eddig mindössze annyira jutott, hogy nagyjából azonosítani tudta a támogatásban részesülők körét. Mivel a támogatásokat a legkülönbözőbb jogcímeken ítélik oda, és a juttatások magánjogi szerződéseken alapulnak, egyszerűen lehetetlen kimutatni, miért és milyen összegű kedvezményeket kap a közpénzekből a vállalati kör – vagy inkább annak egy nagy érdekérvényesítő képességű szelete.”
S nem csak ezt az összeget – illetve ennek lebontását – nem ismerjük. Kreatív könyvelésről, pénzügyi innovációról a versenyszférából is rengeteget hallunk. Nem mentes ettől az állam gazdálkodása sem. Ráadásul a tulajdonosi ellenőrzés ezen a területen még kevésbé tud hatékonyan érvényesülni. Az igazi kontroll a politikai döntéshozataloknál a többség oldaláról kellene, hogy működjön. Hiszen egy ilyen hidegháborús politikai helyzetben minden gyanús és elutasítandó, ami a kisebbség oldaláról jön. S nemcsak az ellenzék, de a média sem tudja betölteni ennek következtében az egyik legfontosabb funkcióját. A felszínre került korrupciós esetek, törvénytelenségek és szabálytalanságok ugyanis következmények és politikai felelősök nélkül maradnak. Bár lehet, hogy a többség a színfalak mögött ugyan forrong, de a nyilvánosság előtt azonban hallgat. Miért nem lehet például egy ellenzék által javasolt költségvetési hivatalt felállítani? Valószínű, hogy erre a kérdésre sosem tudjuk meg az igazi választ.
Az államháztartásban maradtak még jócskán időzített bombák. Ilyenek például az elhalasztott kiadások. Garanciák, kezességek, egyéb kötelezettségvállalások. De ilyennek tekinthetők az úgynevezett PPP-programok, hiszen ebben az esetben a rövid távú előnyökért cserébe hosszú távú kiadásokat vállalnak az önkormányzatok vagy a minisztériumok, vagy akár azok intézményei. Az önkormányzatok a gazdálkodásuk területén ma már óriási gondban vannak. Az Állami Számvevőszék a korábban már említett úttörő jelentőségű tanulmányában nagyon egyértelműen így fogalmaz: „…ez a finanszírozási rendszer több okból fenntarthatatlan. Egyfelől sérti az önkormányzati önállóságot, de csökkenti is egyben a helyi politikusok elszámoltathatóságát. Másfelől az elaprózott támogatási jogcímek, ezen belül a kötött felhasználású normatívák alkalmasak arra, hogy olyan szolgáltatásokra ösztönözzék a helyi önkormányzatokat, amelyekre nincs megfelelő helyi igény és/vagy forrás.” Ráadásul a megvalósult, illetve megvalósulandó önkormányzati beruházások között sok olyan is van, amely nem csökkenő, hanem növekvő fenntartási költségeket idéz elő a működtetés során.
A közgazdászoknak, de a társadalomtudósoknak is óriási szakmai kihívásokkal kell manapság szembenézniük. A globalizáció egyre erőszakosabb szimptómái mellett korunknak a kormányzat tevékenysége által előidézett válságjelenségei is megértésre és kezelésre várnak. Nem lehet ugyanis az egészségügyi átalakításokat csupán pénzügyi vagy egészségügy-finanszírozási kérdésnek beállítani. Ennek az átalakításnak ugyanis nagyon súlyos mentális és népjóléti következményei is vannak. Ráadásul a látókörünket nemcsak a társadalmi összefüggések irányába kell kiterjeszteni, hanem a rövid távú szemléletmód helyett a hosszú távú felelősség felé is kell fordítani.
A legnagyobb veszély – s erre már egy éve, a konvergenciaprogram születésének időszakában sokan felhívták a figyelmet –, hogy a gazdasági növekedésünk nem fog automatikusan visszaállni az évtized végéig a beavatkozás előtti szintre. Márpedig a korábbi, az ezredforduló időszakát jellemző mintegy 4 százalékos gazdasági növekedés is igazából alacsonynak minősíthető Európának ebben a gyors felzárkózásúnak jellemezhető környékbeli térségében. Ez pedig azt jelenti, hogy jelenleg a környezetünkhöz képest nem felzárkózunk, hanem leszakadunk. S a későn jött válságkezelés ráadásul nem szakszerűen, s nem a hosszú távú felzárkózás szempontjainak figyelembe vételével történt. (Lásd ezen állítás bizonyságául Járai Zsigmond korábbi jegybankelnök interjúit s a közelmúltban megjelent könyvét.)
Az Állami Számvevőszék említett tanulmánya megerősített több, nagyon lényegesnek, de nem eléggé közismertnek számító vélekedést is. Ide- sorolható két olyan tünet is, amely a társadalom egésze szempontjából különösen kiemelkedő súlyúnak tekinthető. Az egyik megfigyelés az, hogy a foglalkoztatásban arányaiban sokkal kisebb súllyal szerepet vállaló, de látványosan fejlődő, zömében külföldi tulajdonú nagy cégek relatíve kevesebb adót fizetnek az államkasszába. A másik állítás szerint az ország területi egyenlőtlenségei az egy főre jutó GDP-adatok alapján az elmúlt évtizedben tovább növekedtek. Időről időre fel kell tennünk mindezek ismeretében a kérdést: jó irányba tartunk?
A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)
Vizsgálat indult Franciaországban a X ellen, mert az algoritmusa alkalmas lehet külföldi beavatkozásra
