Ha labdarúgásról volt szó, a földrajzilag Ázsiához tartozó Izrael körül a korábbi évtizedekben is állandóan forrt a levegő. Az ország válogatottja a sportág történetének egyetlen nemzeti csapata, amely mind az öt földrész képviselőjével játszott már világbajnoki selejtezőt, ugyancsak rekord, hogy fél évszázad alatt három (!) kontinentális szövetséghez is tartozott. Az ázsiait 1976-ban azért kellett otthagynia, mert az arab országokkal játszott mérkőzéseit állandó rendbontások övezték, az óceániai szekcióból pedig 1991-ben „igazolt át” Európába, főként annak reményében, hogy megismétli 1970-es bravúrját, azaz kijut a világbajnokságra. E döntéssel új feszültséggóc keletkezett földrészünk futballjában.
Az izraeli sportolókat ért sérelmek közismertek, de a közel-keleti ország drukkereit sem faragták más fából, mint a többieket. Ennek bizonyítékaként a Beitar-szurkolók 1998 szeptemberében a skót Rangers FC színes bőrű csatárát, Rodney Wallace-t inzultálták, két évvel később pedig arabellenes rigmusokkal rukkoltak ki a PAOK Szaloniki elleni UEFA-kupa-találkozón. Erre persze csak azok csodálkoztak rá, akik szerint a rasszizmus egyirányú utca. Ám a következő esztendők terroristaveszélye általánosabb kellemetlenségeket okozott; 2001 őszén a nemzeti válogatott Ausztria elleni sorsdöntő vb-selejtezőjét az esetleges merényletek miatt többször is el kellett halasztani, kilenc osztrák játékos – féltve életét – végül el sem utazott Izraelbe. Fél évvel később az UEFA-kupában többek között a Chelsea-t, a Lokomotiv Moszkvát és a Parmát is kiejtett Hapoel Tel-Aviv – két magyarral, Pisont Istvánnal és Halmai Gáborral a soraiban – a szentföldi erőszakos cselekmények miatt kénytelen volt története legfontosabb mérkőzését, a Milan elleni negyeddöntőt (1-0) a ciprusi Nicosiában játszani.
Az izraeli drukkerek azóta egyre inkább kénytelenek tudomásul venni, hogy kedvenceik – egy-két kivételtől eltekintve – nem fogadhatják hazai környezetben aktuális riválisukat nemzetközi mérkőzésen, s a válogatott is állandó „vendégségbe” kényszerül az Eb- és vb-selejtezők idején. Legtöbbször a már említett Nicosiában, esetleg Szófiában, Kijevben, Izmirben vagy Antalyában játszották le „hazai” mérkőzéseiket, máskor Rotterdamban, Tilburgban, Firenzében, Palermóban, illetve Budapesten, Dunaszerdahelyen vagy Szencen leltek ideiglenes otthonra. Felületi kezelésként ugyan ez is megteszi, ám a gondok ettől még nem oldódnak meg.
Talán ezzel is magyarázható, hogy az európai szinten egyre elismertebb labdarúgókból álló – gondoljunk csak a Liverpoolban futballozó Benajunra vagy a Chelsea-t erősítő Ben-Haimra – izraeli válogatott minduntalan lecsúszott az Eb- és vb-részvételről. Hiába jutott be 2002-ben a Maccabi Haifa, 2004-ben pedig a Maccabi Tel-Aviv a Bajnokok Ligája csoportkörébe, csak utóbbi játszhatott otthon, míg előbbi Nicosiába kényszerült. Így hívei különleges élménytől estek el, a klub pedig jelentős bevételtől, hiszen alig fél- vagy negyedház előtt játszhatott az Olympiakosszal, a Leverkusennel és a Manchester Uniteddel.
Évről évre megjelentek olyan cikkek az európai sajtóban, melyek a labdarúgástól, ezen belül is a válogatottól várták az arab–izraeli konfliktus enyhülését. Amikor 2004 tavaszán a Hapoel Bnei Sahnin első arab nemzetiségű csapatként megnyerte az országos kupát, remény mutatkozott arra, hogy konszolidálódik a helyzet. A gárda legnagyobb sztárja, Abbas Suan egyfajta „békemissziót” folytatva tavaly átigazolt a Maccabi Haifához, s nemrégiben kijelentette: „Az izraeli szurkolók a legjobbak a világon.” A leginkább arabellenesnek tartott Beitar orosz tulajdonosa, Arkagyij Gajdamak is késznek mutatkozik arab játékosokat szerződtetni, ezzel is elősegítve a megbékélést.
Kérdés, hogy a szurkolósereg, a közeg mennyire lesz ebben partnere?
Franciaország
Vizsgálat indult Franciaországban a X ellen, mert az algoritmusa alkalmas lehet külföldi beavatkozásra
