Az ország boldogulása és a 4-es metró

Kevés beruházás váltott ki annyi vitát, mint a budapesti 4-es metró építése. Sokan kétségbe vonják még e gigantikus beruházás észszerűségét is. A műszaki teljesítmények, a tervezett beruházási összeg és a menetjegyárakból való megtérülés összefüggéseit vizsgálók állítják, hogy nincs az az időtáv, amire ez a beruházás megtérülne. Ebben lehet igazság, hiszen ugyanazok, akik lelkes hívei a nagy infrastruktúra-építések finanszírozásába a magántőke behívásának, ilyen ötletet a 4-es metró esetében fel sem vetettek. Vélhetően számoltak megtérülést, és ennek alapján nem lehetett számolni magánbefektető jelentkezésével. Mindezt tudva dönthettek úgy, hogy az építkezés pénzügyi szükségletét ingyenes pénzekből fedezik, és megcsapolják az ország elmaradott területei felzárkóztatására (kohéziós alapok) szánt uniós forrásokat. A főváros rendeli a zenét, de a zenészeket fizesse más! A fővárosnak ugyanis még a szükséges pénz tíz százaléka sem áll rendelkezésére.
Kezdjük az elemzést a beruházás tervezett költségvetésével. Az állandóan felfelé változó összeg jelenleg 500 milliárd forintnál tart. Ez a sokszor hangoztatott 7000 milliárd forintos uniós forrás valamivel több mint 7 százaléka. Égen-földön a legnagyobb projekt a II. Nemzeti fejlesztési terv (NFT) 2013-as befejezéséig. Ez magában véve is abszurditás. Miként lehet az európai átlag feletti jövedelemmel rendelkező fővárosnak az elmaradottság felszámolására szolgáló pénzből a legnagyobb projektet kimarkolni? Miért nem a Tisza árvízproblémáit, hajózhatóvá tételét megoldó, az aszályos területekre öntözővizet biztosító kész tervet, vagy az ország forgalmas főútjain a településeket elkerülő korrekciós útszakaszok megépítését, vagy ebből a pénzből talán mindkettő zöld jelzést kapott? A 4-es metró uniós projektként való benyújtásához bátorságot kétségtelenül a szakmai viták hiánya, az ország polgárainak a politikából való mélységes kiábrándultsága, valamint a metróépítés népszerűsítéséhez használt agymosó médiaattakok adtak. Ha a projektet Brüsszel mégis befogadja, akkor a tervek szerint az 300 milliárd forint uniós forrást, 150 milliárd kormányzati társfinanszírozást és 50 milliárd fővárosi forrást fog felemészteni. A metróépítés így lekötheti a teljes hét évre szolgáló nagy projekt (kohéziós) források 20 százalékát. Kevesebb út épül, lassul a vasúti fővonalak rekonstrukciója, a Duna vízi útként való hasznosítása újra elmarad, és a vidéki projekteket az uniós pénzből csak kisebb százalékban lehet támogatni. Szóval a vidék felzárkóztatása szenvedi meg a metrót. Ennek máris látjuk jeleit. A vállalkozóknak kiírt pályázatok nevetségesen alacsony támogatási arányai mellé teljesíthetetlen feltételeket támasztanak. Az önkormányzati beruházásoknál is el lehet felejteni a korábbi kedvezményes tízszázalékos önrészt. Vélhetően a 4-es metró úttörői sem teljesen álomvilágban élnek, számolnak azzal a lehetőséggel, hogy Brüsszel esetleg nemet mond, vagy csak névleges összeggel támogatja a projektet. Azért is nem várták meg a döntést és kezdtek el teátrális ügybuzgalommal építkezni, hogy kész helyzetet teremtsenek. Azzal számolnak, hogy a brüsszeli elutasítás esetén a kormánynak kell beugornia.
No ez még egy nagyságrenddel nagyobb problémát okoz. Az így megmaradó 300 milliárdból ugyan későbbre lehet csúsztatni más fontos projekteket, például az elkerülő utak építését is. Nagy bajba kerül viszont a központi költségvetés, mert neki most hirtelen 450 milliárd forintot kell állnia. Márpedig, ha a koalíciós partnerek jóban akarnak maradni, ezt állnia kell. Honnét lehet erre forrást teremteni? Az unió már jól kiismerte a költségvetés-készítő Rodolfók trükk-készletét. Lehetőség van a vidéknek szánt fejlesztési forrásokat tovább szűkíteni, a vidéki projekteket elhasználni, illetve egyre nagyobb pályázati önrészt követelni. Növekvő önrész esetén viszont csökken azok száma, akik pályázni képesek lesznek. Fontos körülmény az is, hogy a főváros vezetése azzal számol, hogy a beruházás 2008–2009-ben elkészül, tehát a teljes 500 milliárdot el is kell költeni. Ez még abban az esetben is azt jelenti, hogy a következő két évben a metróberuházás gigaméretű kormányzati forrásokat köt le, ha az unió vállalja a 300 millió eurós társfinanszírozást. Az uniós finanszírozás ugyanis mindig utófinanszírozást jelent. A 2008-as iszonyú kincstári készpénzhiányt emiatt már most borítékolhatjuk.
Miközben a metró már épül, hónapok fognak eltelni a projekt bírálatával, a műszaki teljesítésigazolásokkal, azok korrekciójával. Jövőre betetőzésként a finishez érkeznek az I. Nemzeti fejlesztési terv projektjei is. Amint ismert, van még befejezetlen és kifizetetlen projekt a tagjelöltségi időszakból is szépen. Ezeket már ma is a projektgazdák finanszírozzák, jórészt bankhitelek felhasználásával. A kincstár ma is csak nagy késedelmekkel térít. 2008-ban azonban nagyon sokat kellene térítenie ahhoz, hogy a számlákat Brüsszelbe is be lehessen nyújtani, és megkaphassuk azt a 750-800 milliárd forintot, ami az I. NFT-ből nekünk jár. Mindezt azért, hogy végre megépülhessen a körgyűrű unió által finanszírozott szakasza, épülhessen a budai oldalon a szennyvízgyűjtő csatorna, befejeződhessenek a még tagjelöltként megkezdett vasúti beruházások Zalalövő–Boba között vagy a Budapest–Cegléd–Szolnok vonalon, és lássuk az avatását annak a több mint két tucat környezetvédelmi beruházásnak (szennyvíz- és hulladékkezelés), amit még szintén 2004 előtt indítottunk.
Szóval a főváros rendesen megzsarolta a kormányt. A 4-es metró építését az inercia (tehetetlenség) erői már hajtják. Ha ennek finanszírozási terhei akár uniós finanszírozásként akár anélkül, 2008–2009-ben felmerülnek, a kormány a falhoz szorul. Vagy veszni hagyja a tagjelöltként és az I. NFT-ben elnyert projekteket és tovább késlelteti a II. NFT érdemi elindítását is, vagy letér a konvergenciapályáról, mert újabb hiteleket lesz kénytelen felvenni. A bankok is rádöbbennek, hogy uniós projekteket sem kockázatmentes finanszírozni, ha időközben a kormányzati pénzátutalások késedelme miatt bedőlnek projektek és vállalkozásaik. A metróépítés 10 év uniós tagság pénzügyi előnyeitől foszthatja meg az országot.

A szerző közgazdász, volt miniszter