ha eljön az idő

Ez év őszén töltötte volna be hatvanadik életévét Seress Gábor, akiről bízvást mondhatom, hogy a Magyar Nemzetben valaha is publikált újságírók egyik legtehetségesebbje és legtisztességesebbje volt. Hatvanadik életévüket sokan megélik, ő fiatalon halt meg tragikus körülmények között, mondhatni, hogy hétköznapi értelemben semmi sem emlékeztet rá, sírhelyét nemrégiben megszüntették az aktuális és hivatalos rend szerint; a rohanó, idegen világ senkinek sem őrizgeti ingyen a hamvait.
1971-ben, a legkonszolidáltabb kádárizmus idején került a Magyar Nemzethez, a MÚOSZ tehetségkutató pályázatának díjazottjaként. Aligha véletlen, hogy mentora Ruffy Péter volt, aki így írt akkor róla: „A zsűri tagjaként pályadíjra javasoltam, amelyet el is nyert, majd azonnal felvételét kértem Mihályfi Ernő főszerkesztőtől a Magyar Nemzet munkatársai közé. Mihályfi azonnali igenlő válasza után pályatársunkká és barátunkká vált.”
Seress Gábor ezután számos szép és meghökkentően becsületes, empatikus, igazságkereső cikket írt lapunkba. A Magyar Nemzetben megjelent, róla írt nekrológ szerint: „A magyar irodalmi szociográfia legjobbjaihoz méltó módon rajzolta meg az embert és a körülményeit, amelyek közt embernek kell lennie. Mert igazságszerető volt ő is, és érezte az írástudók nehéz felelősségét.”
Emlékezve rá, most úgy gondolom, hogy ez a felelősség ölte meg.
Gyönyörködtetőn szomorú verseket is írt, utolsó fennmaradt sora: „Tükrömben felejtem magam…”
Érző szívű lény volt, érzékeny, gondolkodó, sebezhető, mint sokan az igazak közül. Nem tudom, mit gondolna, és mit cselekedne most, ha megérte volna ezt a nagy szép időt.
Temetésének napján a Magyar Nemzet közölte egyik hátrahagyott jegyzetét: „Elképzelhető, hogy éppen együtt hancúrozik a medvecsalád, amikor a medveanya száján – a bocsok ügyessége felett érzett örömében – meggondolatlanul kicsúszik a mondat: – Hej, gyerekek, majd az erdőben… Mire a bocsok összevissza kiabálni kezdenek: – Mi az, hogy erdő.”
Ruffy Péter mondta a sírjánál: „Minden sorában jóság, igazságszomjúság, szépség és tisztesség feszült.”
Sohasem tudta meg, milyen az igazi erdő. Milyen a szabadság. Mi vajon tudjuk? Hatvanéves lenne most, de örökre fiatal maradt.
Hogyan is történt? Mi előzte meg a tragédiát?
1972 augusztusában a Magyar Nemzetben megjelent egy írása.
Olvassuk el figyelmesen:

Zsiga bácsi
„A tegnap és a ma néha különös módon egymásba tükröződik. Úgy, hogy a múltban egyre csak a jelent, a jelenben pedig a múltakat kutatjuk szüntelen.
Különösebb magyarázatokra persze nincs szükség. Ez az ember volt hadifogoly, ezerholdas nagybirtokos, majd száz- és tízholdas gazdálkodó, később deportált osztályidegen, segédmunkás, kenderátvevő, végül konzervgyári szalagmunkás és csomagoló. Jelenleg nyugdíjas.
Jöttömre feláll, mikor bemutatkozom, és megmondom látogatásom célját. Megtermett, egyenes szál férfi, gondosan nyírt, őszülő haját hátrafésülve hordja. »Tessék helyet foglalni«, invitál kissé meglepődve.
Kék ingben, szürke zsávolynadrágban ül előttem Somssich Zsigmond gróf, Somogy megye egykori legismertebb mágnásfamíliájának leszármazottja.
Nevüket a földreform előtt összesen 25 ezer 811 katasztrális hold nagybirtok fémjelezte. Somssich Zsigmondnak ma van 800 forint megszolgált nyugdíja, 500 forint mellékjövedelme, felesége, kétszobás háza Nagyatádon és egy kényszermunkában szerzett fekélyes visszérgyulladása.
– Gróf? – legyint a gróf. – Ma már nem cikk, hogy valaki egy néhai gróf. Szívesen elfelejteném, elég bajom volt belőle.
Nem panaszképp mondja: kétórás beszélgetés után csendes, megbékélt embernek tudom.
Testvérei, egyéb rokonsága a háború után szétszóródott a nagyvilágban. Két testvére New Yorkban, egy fivére Ausztráliában él, unokatestvéreivel olykor Bécsben találkozik. Azok sem befutott emberek: egyik egy utazási irodában, másik egy áruház pénztárában dolgozik.
Ha most eljátszanánk egy kicsit a ki nem hűlő emlékezettel együtt, könnyűszerrel és többé-kevésbé hitelesen felidézhetnénk Somssich Zsigmond egykori világát. A fogatokat és vadórákat, a disztingvált olaszországi szállodákat, ahová a család nyaranta pihenni tért, a paraszti disznótorokat, melyekre tiszteletből mindig meghívták őket, és amelyekre el is mentek, nem kis népszerűségre téve szert ezzel az »egyszerű nép« körében. (A jó gróf mítosza, úgy mondják, elcsépelt dolog. Bár én inkább elcsépelt grófokkal, mintsem a derék osztályidegen elcsépelt meséjével találkoztam az elmúlt negyedszázad történetében.) Kimeríthetnénk ebből a feneketlen kútból az unalmas, olykor bizarr családi történeteket, országos disznóságokat és feljegyzetlen jócselekedeteket, kavicsot, salakot, apró gyémántokat – mindazt, amit az ember puszta létével 30 év alatt használ és létrehoz.
De inkább ne merítsük ki. Végül mindig kiderül, nem könnyű elviselni annak következményeit, hogy valaki oda született, ahová születik. Bűnhődni másokért is lehet.
A fogságból súlyos skorbuttal megtérve (ennek következtében ma nincs egyetlen foga sem), birtoka előbb száz, majd tíz holdra olvadt, amelyen két évig maga gazdálkodott. A kötelező beadás olyan terheket rótt rá, melyeket nem tudott sokáig viselni. Előbb tönkrement, azután 1952 májusában idős édesanyjával együtt a Hortobágyra deportálták. Éjjel mentek értük, félórát kaptak, hogy összecsomagoljanak. Három vedlett táskában vitték a legszükségesebb holmikat.
A hortobágyi gettóban egy szobába kerültek a család volt ügyvédjével. A gróf nehéz kőműves-segédmunkát végzett, amellyel 700 forintot tudott keresni. Másfél év múlva az újságban olvasták a táborok felszámolásáról szóló rendeletet. Az öreg grófnő nem sírt, csak nézett maga elé.
Nagyatádra azzal a három táskával érkeztek, amivel elindultak. A család egyik régi ismerőse, egy asszony várta őket az állomáson. Az asszony – pontosabban a kisasszony – nagybátyja házikáplán volt a grófi birtokon: a vénkisasszony és húga befogadták a hazaérkezőket. Húgát a gróf később feleségül vette. Ma is hárman élnek együtt: a konzervgyár volt segédmunkása, az üzemi konyha volt szakácsnője és a kisasszony, aki komorna volt valami helybeli főnemesnél.
– Mit őriz, milyen tárgyi emlék maradt abból a régi világból? – kérdezem. A gróf megérinti a karom. Egy kép lóg a falon, ahhoz vezet.
– Ez. Glatz Oszkár festette. Az édesapám.
A képről szúrós tekintetű, bajuszos, vérmes ember tekint le katonaruhában. Néhai gr. Somssich Géza, ötezer hold és több mint ezer ember ura.
– Megmaradt?
– Dehogy. Amikor elvittek minket, mindent széthordtak az intézői lakból. Bútort, képet. Mindent. Néha, amikor ismerős házaknál járok, egy-egy holmi még visszaköszön. Nem adták vissza, én meg már nem kérem. Később gyűjtöttem pénzt, és ezt az egyet visszavásároltam. Az apám volt, szerettem – elfordul.
A gróf mezőgazdász diplomájával próbált elhelyezkedni sok helyütt: ígéreteket kapott, de leginkább még azt sem. Neve túlságosan ismerősen csengett az egész megyében, Kaposvárott egyik őséről, az alapító Somssich Pálról neveztek el gimnáziumot.
A Dohánykutatónál lett segédmunkás, később kenderátvevő, még később idénymunkás a konzervgyár töltőszalagján. Aztán ugyanott a készáruraktárba került: csomagolta az üvegeket, vágta géppel a hullámpapír-kötegeket. Örült, ha békén hagyták. Egyszer orvosi igazolást vitt, hogy a lába beteg, nehéz munkát nem végezhet. Az illetékes gúnyosan kérdezte: »Azt hiszi, ez a papír rehabilitálja?« Annak az illetőnek ma is köszön. Mindenkinek köszön.
– Mit érez, ha a sorsára gondol?
Egy pillanatig nem válaszol. Tanácstalanul elmosolyodik. Általában sokat, bocsánatkérően mosolyog.
– Megélek – mondja aztán. – Mindig akadt egy-egy segítő kéz, amikor már úgy hittem, nem bírom tovább. Van nyugdíjam, mellette ötszáz forintos állásom, amit szeretek. Néha a városban találkozom öregekkel, akik gróf uraznak. Olyankor megharagszom. Engem itt mindenki Zsiga bácsinak szólít, hát ők se mondják másképp. Visszatetsző az már a mai világban, ha egy szegény öregembert gróf úrnak szólítanak.
– Van úgy, hogy sajnálja magát?
Családi fényképek néznek merev mosollyal a falról, szép fiatalasszonyok, katonák, nagyreményű utódok (pénztárosok, tisztviselők Amerikában) és szigorú, fehér galléros papok. A gróf megrázza a fejét.
– Nem sok sajnálnivaló van rajtam. Nem vagyok csodabogár. Az egyetlen dolog, ami néha bánt, az az igazságtalanság, hogy nem sikerült a képzettségemnek megfelelő állást kapnom soha. Úgy szerettem volna dolgozni, hogy több hasznomat vegyék. Nem az én hibám, hogy nem sikerült.
Huszonöt éve és az egészsége ment rá, hogy alkalmazkodjék: hogy úgy éljen, mint a többiek. Azt hiszem, sikerült neki. Ahogy elmegyek, bekapcsolja a részletre vett televíziót. A híradót mindig megnézi. Tegnap tudományos kisfilmet vetítettek, az Atlanti-óceánról. Nézte, tetszett neki.”

Ezt az írást, amelynek mély emberségéhez és tisztességéhez kétség se fér, megjelenése másnapján a Népszabadság – a szabadság szó egyik jeles és örökös letéteményese – dörgedelmes cikkben megtámadta. Hallomásból úgy értesültem, hogy a „mértéktartó és mértékadó, nagy tekintélyű” lap belső, szerkesztőségi újságján is pellengérre állították Zsiga bácsit, felháborodva azon, hogy egy ilyen írás 1972-ben Magyarországon megjelenhet. A kádári konszolidáció és jólét legközepén, melyre a baloldal, miként minden más történelmi tettére, büszkén emlékezik ma is.
A Magyar Nemzet sajnos nem bírta el a kívülről és felülről jött nyomást. Mihályfi Ernő nagybeteg volt (rövidesen meghalt), éppen ott voltam nála rózsadombi kertjében; tanúja lettem, miként győzték meg „tanácsadói”, hogy szükség van retorzióra. Szóltam, mentettem volna…, de semmit sem értem el.
Seress Gábor szép ívű karrierje megtört. Hónapokig nem írhatta alá cikkeit, a szerkesztők – önmaguk védelmében – minden írását nagyítóval vizsgálták át, nehogy a Népszabadság éber szeme valamin fennakadjon.
Ruffy Péter így fejezte be sírbeszédjét: „Seress Gábor, mélyen meghajlunk az előtt, aki lehettél volna.”
Nagyon nehéz anyagi és szellemi körülmények között élt. Soha, egy pillanatra sem adatott meg számára az a könnyed és fölényes társadalmi lét, amelyben korunk hírlapíróinak emitt és amott része van.
Huszonnyolc éves korában öngyilkos lett.
Befejezésül egy írását idézem:
„– Láttad?
– Láttam!
– Mindent?
– Igen.
Bólintott. Megkönnyebbült, talán nem egyedül viszi a terhet.
– És van hozzá erőd?
A másik nem tért ki a kérdés elől. Vállat vont, lassan cigarettára gyújtott.
– Nincsen erőm – mondta –, csak arcom van, amelyre ráismerhet bárki, ha eljön az idő.”