Magyar sarija

Egy hét távollét után a Föld túlfeléről visszatér az ember a szülőhazájába, fejében és szívében még ott nyüzsögnek a fülledt távol-keleti út egzotikus élményei, ám akklimatizálódásként kíváncsian nyitja ki a honi sajtót: vajon melyek a vezető hírek Magyarországon? Megdöbbenve tapasztalja, hogy Kóka János villaépítkezésén feketemunkásokat értek tetten. Az utazó olyan országból érkezett haza, ahol bizonyos tartományokban a sarija, a muzulmán vallásbíróság gondoskodik a köztörvényes bűnözés drasztikus visszaszorításáról, ezért komolyan elkezd aggódni az ipari és közlekedési miniszter – s egyelőre még liberális pártelnök – testi épségéért, politikai jövőjéért. Szerencsére azonban ez a miénk egy felvilágosult, szekularizált köztársaság: a rajtakapott kormánytag lazán átháríthatja a másutt miniszterbuktató blamázst az építési fővállalkozó cseles alvállalkozóira. S még ő van megsértődve, hogy ilyen bagatell adócsalásokkal zaklatják, midőn a haza felvirágoztatásának szenteli éjjelét-nappalát. Hiába, az állami pannon puma nem kapkod legyek után. Nem kétséges, hogy Kókának egy vonatszerencsétlenséget követően sem jutna eszébe felajánlani a lemondását, mint más kultúrállamokban ez az avítt gesztus szokásban van, hanem gyorsan megtalálná a felelőst Koltai Róbert beosztott bakter személyében, aki a barcikai ősanya keresése közben elmulasztotta időben átállítani a váltót.
Aktivizálta magát az ügyben a parlament is: egy éles szemű ellenzéki honatya rámutatott, hogy az orbitális áfacsalásban sáros pénzügyminiszternek semmilyen morális alapja nincsen számon kérni minisztertársán a költségvetést megkárosító stiklit. Hát nem is kéri számon. Ami a jéghegyből kilátszik a vízszint fölé, az azt mutatja, hogy a Gyurcsány-kormány úgy korrupt, ahogy van. Élén magával a miniszterelnökkel, aki nemcsak az Apró-villa luxuscsillárainak leleményes visszalízingelésével vétette észre magát az állammal szembeni hatékony érdekérvényesítés terepén, de formálisan kezelésbe adott üzemeiben lassan valóság lehet a hatvanórás munkahét is, leplezetlen nosztalgiaként az angliai őskapitalizmus boldog viszonyai iránt. A gyermekmunka újbóli bevezetése egyelőre még várat magára, de a reformfolyamat feltartóztathatatlan.
A két kormánypárt közül a liberálisabbnak mondott érzékeli inkább a totális erkölcsi válságot a kormányzásban. Nem hiszem, hogy túlságosan izgatná őket a népi bölcselem igazságtartalma, miszerint aki hazudik, az lop is – annál inkább a számukra igencsak aggasztó közvélemény-kutatási adatok, ahonnan nézve a parlamenti küszöb olyan magasan van, mint clochard-nak az Eiffel-torony teteje. Ilyenkor mindig előkerül, hogy talán mégis fel kéne mondania az SZDSZ-nek ezt a szennyes koalíciót; s a 19. születésnap kapcsán emlegetve van a boldogult Solt Ottília is, aki bizonyára viszolyogva fordulna el ettől az akarnok, harácsoló bagázstól. Mindeközben az uniós pályázatvirtuóz Wekler Ferenc állítólag családostul bujkál valahol a déli végeken – csak remélni tudom, hogy nem a koalíciós társ felbőszült aktivistái elől. A szabad demokraták szociális érzékét jól mutatja az a példatár, amely a Fodor Gábor által melegebb vidékre elküldött hajléktalantól a Kóka-féle feketemunkásokig terjed. Tényleg esedékes volna hát a Szegényeket Támogató Alap újjászervezése – többek között az SZDSZ antiszociális forradalma ellen.
Ha Magyarországon holnaptól bevezetnék a sariját, félő, hogy csupa félkezű miniszter jelenne meg a kormányüléseken.