Októberi bilincselés

Nincs bűncselekmény törvény nélkül, s büntetés sincs, ha a törvény valamely magatartáshoz nem rendel pontosan meghatározott következményt. A jog, a bűn és a bűnhődés így függ össze. Törvényi rendelkezés hiányában a bűncselekménynek a gyanúja sem vetődhet fel, eljárás sem indulhat senki ellen. A polgári demokráciák elemi igénye, követelménye, hogy az állam büntetőhatalma törvényi felhatalmazás nélkül senkire nem csaphat le. Ez nem azonos az ártatlanság vélelmével, hiszen a vélelem akkor kerülhet egyáltalán szóba, ha törvényben meghatározott bűncselekmény alapos gyanújával ugyancsak a törvény alapján valakit már eljárás alá vontak.
Ilyenkor azt mondjuk: alapos ugyan a bűncselekmény gyanúja, de amíg a bíróság jogerősen meg nem állapítja az eljárás alá vont személy bűnösségét, addig a gyanúsítottat, a vádlottat ártatlannak kell tekintenünk. Mindez magától értetődő igazság, evidencia. Látszólag legalábbis. Mert a jelekből ítélve a valóságban mégsem az. A Magyar Köztársaság kormánya ugyanis elfogadott egy olyan nemzetközi megállapodást, amely az előbbi alkotmányos alapelveknek ellentmond. Mi több: az Országgyűlés úgy döntött, hogy a nemzetközi megállapodást beiktatja a hazai jogrendszerbe. A köztársaság elnöke nem írta alá a jogszabályt, hanem megküldte az Alkotmánybíróságnak.
Mi is történt voltaképpen? A parlament megszavazta az Európai Unió tagállamainak Norvégiával és Izlanddal kötött megállapodását. Ennek értelmében Magyarország akkor is köteles lenne átadni saját állampolgárát Izlandnak és Norvégiának, ha e két unión kívüli ország olyan magatartás miatt kérné a magyar állampolgár kiadatását, amely a magyar jog szerint nem bűncselekmény. A köztársasági elnök a nyilvánvalóan ártatlan magyar állampolgárok kiadásával, kinti büntetőeljárás alá vonásával nem ért egyet. Álláspontja szerint nincs mód arra, hogy a magyar igazságszolgáltatás a bűnösség megállapítása és büntetés kiszabása céljából más államnak kiadjon olyan személyeket, akik a magyar alkotmány hatálya alá tartoznak, és nem sértették meg a magyar büntető törvénykönyvet.
A bírák még nem döntöttek, mégis elgondolkodtató, ami történt. Miként lehet az alkotmányt az egyik legalapvetőbb kérdésben, a szabadság és az ártatlanság ügyében egy gombnyomással hatályon kívül helyezni? Hogyan lehet valakit külföldi rendőrök, bírák, ügyészek kezére adni anélkül, hogy megbüntetésének lehetősége egyáltalán felvethető volna? A kérdés jogosságán az sem változtat, hogy a megállapodás a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelmet óhajtja segíteni. Sőt! A hazai hatóságoknak, de mindenekelőtt a törvényhozóknak ebben az esetben az átlagosnál is alaposabban meg kellene fontolniuk döntésüket. A terrorizmus elítélendő, ám az aligha fogadható el, hogy ezen a címen a bűnüldözők bármit megtehessenek. Ha ugyanis feladjuk az ártatlan emberek büntetlenségét garantáló alkotmányos alapjogot, akkor önmagunkat adjuk fel.
S a XX. század diktatúráinak működési mechanizmusát, a koncepciós perek világát vagy azok veszélyét hozhatjuk vissza, ha csak részlegesen is. Franz Kafka tébolyult világában találhatjuk magunkat. Szinte bármelyik polgártársunk arra ébredhet, hogy ma semmi nem érvényes a tegnapi tényekből, igazságokból. Aki ártatlan, azt ezért letartóztatják. Erős a gyanúnk, hogy a hazai államgépezettől s hatalmi megfontolásoktól nem áll távol az ilyen képtelenség. Jó ideje irracionális történések zajlanak. Aki hazudott, mégpedig főbenjáró kérdésekben, az az igazság forrásának állítja be magát. Aki az országot kifosztotta, elvárja, hogy jótevőként tiszteljék. Ahol adott vállalkozásnál az áfacsalás legfeljebb üzemi balesetnek minősül, ott törvénytisztelő emberek ellen adóvizsgálatokat folytatnak. Ahol a gazdaság kifehérítéséért fáradozó gazdasági miniszter nem tehet arról, hogy a magánépítkezésén feketemunkások dolgoznak, ott bármi előfordulhat.
Megtörténhet az is, hogy előírják, a tüntetők, a gyülekezők ne viselhessenek kapucnit, gázálarcot, noha a rendőrök símaszkban és azonosító nélkül végezték a tömegoszlatást. Gázálarcot sem tehetne a civil az arcára, habár volt rá példa, hogy a lejárt szavatosságú könnygázgránát a rendőrök többségének is súlyos károsodást, egészségromlást okozott. Mindezek miatt irracionális az igazságügyi miniszternek az a felvetése, amely szerint a gyülekezési törvény módosításával meg kellene tiltani, hogy a gyülekezők gázálarcot, kapucnit viseljenek. Csak remélhetjük, hogy a javaslatot nem követi tett, s nem fordul elő, ami márciusban megtörtént. Vagyis hogy végül az egyszerű többséget igénylő szabálysértési törvény, sőt az annak végrehajtását szolgáló kormányrendelet módosul majd, s a kapucnit, netán gázálarcot viselő tüntetőket, járókelőket szabálysértőknek nyilvánítva bírsággal sújtják. Március 13-án ilyen módon nyilvánították szabálysértéssé az úgynevezett passzív ellenállást, vagyis azt, ha valaki tömegoszlatáskor a rendőri felszólításra nem hagyja el a helyszínt. Mert mondjuk ő maga nem volt a tömeg része, és nem is hallotta a felszólítást. A Fővárosi Bíróság a múlt őszi események után sorozatosan mentett fel embereket a hasonló ügyekben. Az akkor még igazságügyi államtitkárként tevékenykedő, jelenleg köztisztasági felelős Kondorosi Ferenc eleve helytelenítette a bírói döntéseket, s a gyülekezési törvény módosítását helyezte kilátásba. Félő, hogy az új rendészeti miniszternek a kétharmados gyülekezési törvény korrekciójáról tett legújabb kijelentései – a kapucni és a gázálarc vonatkozásában – ugyanígy végződnek.
Gyanakvással kell fogadnunk az igazságügyi és rendészeti tárcának azt a kezdeményezését is, hogy ajánlatos volna felülvizsgálni a rendőrségi törvényt. Az 1994-ben elfogadott kétharmados jogszabály több ponton valóban megérett a változtatásra. A kormány javaslatai azonban csak rontanának a helyzeten. Erre enged következtetni egyebek mellett az, ahogyan a kényszerítő eszközök alkalmazását szabályoznák. A bilincs használatának konkrét feltételeiről nem a rendőrségi törvény, hanem a végrehajtásáról rendelkező miniszteri rendelet, a szolgálati szabályzat szólna. Ez nagyjából most is így van, nem is felel meg a jogállam elemi követelményének sem. Egyet kell tehát értenünk a Magyar Helsinki Bizottság azon észrevételével, amely elfogadhatatlannak ítélte, hogy a kétharmados törvénybe illő szempontokat rendeleti úton határozzák meg. S akkor még nem szóltunk az októberi bilincselés áldozatairól. Azokról, akiknek a csuklóit – mert szabványos bilincs nem volt kéznél – úgynevezett gyorsbilinccsel, műanyaggal bevont dróttal kötözték össze. A fájdalmas, súlyos sérülések, az alaptalan intézkedések nem borzolták föl sem a kemény és férfias rendőrség elvét meghirdető politikusok, sem a magát liberálisnak nevező párt képviselőinek kedélyeit. Csoda-e, ha az SZDSZ minden jel szerint a végóráit éli? Nem lehet egyszerre szabadelvűnek lenni és a rendőri brutalitást is elfogadni, noha nálunk ez a képtelenség is előfordulhatott. A rendőri bűncselekményekért felelős parancsnokokat nemcsak hogy nem vonták felelősségre, de kitüntették és előléptették. A megsértett, megvert, megalázott polgárok pedig hiába reménykednek, legtöbbjüknek senki nem szolgáltat igazságot. Még jó, ha nem őket marasztalják el!
Valaki megrágalmazhatta Jozef K-t, mert noha semmi rosszat nem tett, letartóztatták. Kafka regénye, A per jól jellemzi a mai helyzetet. A világ abszurd: igazságra, jogszolgáltatásra szükség volna, de a törvény, a norma kiismerhetetlen. Az ember így végül még azzal válik bűnössé, hogy aláveti magát a képtelen helyzeteknek.