Stílus és közbeszéd

Vannak korok, amelyek előkészíteni hivatottak a változásokat. Ezek az időszakok céljaikhoz formálják a politika és a közbeszéd stílusát. Ilyen volt a reformkor, és a maga módján ilyen jegyeket mutatott a kiegyezéshez vezető út, ilyennek bizonyult az ’56-ot előkészítő néhány hónap, és ilyennek érezzük sokan a rendszerváltoztatás előtti időket.
Mit gondoljunk ennek fényében a mai korról? Miféle célok felé lökődünk, ha ilyen és nem tud más lenni a politika és a közbeszéd stílusa? Úgy érezzük, nem itt kellene tartanunk. De miért is tartanánk előbbre egy nemzeti érdekérvényesítésre képtelen, korrupt közegben? Mitől lenne világosabb a horizont, tisztább a levegő? Ha Olaszországban bevándorlók megölnek egy olaszt, az ország politikusai a menekültáradat visszatoloncolásra ítélt hányadáról vitatkoznak. Ha nálunk a halálán van egy kubai menekültek megkéselte vidéki magyar fiú, akkor mosolygó csinovnyikok arról nyilatkozgatnak, hogy a támadók természetesen (?!) szabadlábon védekezhetnek.
Miféle célokhoz keressenek a különböző politikai erők közös nevezőt? Mi legyen a jelszó: az „építsünk magunknak kormánynegyedet”, vagy a „hogyan szipolyozzuk ki az állampolgárokat demokratikus morajlás kíséretében”? És közben halálosan eldurvul a közbeszéd tónusa. Folyik a versengés, ki tudja közönségesebb jelzőkkel stigmatizálni azokat, akik megpróbálnak túllépni a mai kocsmán. Még csak nem is arról folyik a diskurzus napok óta, hogy intellektuális szabadságjog-e, avagy szimplán tahóság altesti funkciókra utaló jelzőkkel illetni egy közjogi intézményt megtestesítő, közmegegyezéssel megválasztott embert. Különféle nyakatekert kérdésekkel a média is csak arra keres alkalmat, hogy a tahóság teljes pompájában kibontakozzon. Adás után már-már adódik a következtetés: tahónak lenni bátor cselekedet, a közönségesség pedig a szókimondás csimborasszója.
Normális dolgok ezek? Miközben a tahó megdicsőül, a felelősséggel nyilatkozónak a szavait bocsánatos bűnként vesszük tudomásul? A köztársasági elnök a jelenlegi politikai térben kimunkált egy olyan kommunikációt, amelynek révén egyszerre hozza az állampolgárok és a kormány képviselőinek tudomására azokat az alkotmányban meghatározott normákat, amelyek betartására egy jól működő demokráciában nem is kellene külön felhívni a figyelmet. Nagyon is tisztában van működési gyakorlatának törvényekben meghatározott korlátaival, de ez láthatóan nem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan próbálja felmutatni az időnként arénává züllő politikai térben azokat a demokratikus értékeket, amelyek a rendszerváltoztatás idején megvalósítandónak és megszilárdítandónak tűntek. Baj ez? Egyeseknek igen nagy baj. Egyesek – például az ügyeletes igazságügyi és rendészeti miniszter – úgy érzik, őket holmi köztársasági elnököcske csak ne figyelmeztesse semmire. Végül is mit gondol ez az elnök? Talán ő a mainstream? Nem ő az. Lehetne persze ő is, de ahhoz tudnia kellene, kikkel kell, és kikkel nem kell egyeztetnie. Magyarországnak – kisebb-nagyobb zökkenőkkel – Kun Béla óta megvannak a mainstreamfelelősei. Abból az elnökből sosem lesz mainstream, aki ezt az istennek se akarja tudomásul venni. Hiába vezeti a népszerűségi listát. A népszerűség meg a mainstream két nagyon különböző dolog. Diktatúrában persze egybeeshetnek. Meg talán Sarkozynél.
A köztársasági elnök nem szűnik meg hangsúlyozni, néha már-már sulykolni azokat a jogállami normákat, amelyek mindenkire, de különösen a végrehajtó hatalom működtetésében részt vevőkre nézve kötelezők. Állampolgári jogokról beszél a vízágyúk árnyékában. Csoda-e, ha mostanában a legdurvább minősítések éppen őt érik? Sajnálatos, hogy az őt ért támadásokon a sajtó is inkább csámcsog, mintsem a tisztább közállapotok igényével szólaltatna meg olyan elemzőket, akik nem a köztársasági elnök lejáratásában érdekelt erők tenyeréből esznek. Éppen a mainstreamfelelősök ne vették volna észre a köztársasági elnök feltűnő igyekezetét, hogy észrevételeit évek óta az általános szintjén és az általánosság igényével igyekszik megfogalmazni, mellőzve a konkrét elvárásokat, s csak igen súlyos esetekben tesz konkrét megnyilvánulásokat? Ők ne vették volna észre, hogy ekképpen normalizáló hatással kíván lenni az eldurvult közéletre, s próbálja megtartani az emberekben még mindig meglévő közbizalmat a politikai cselekvések képviselői iránt? De kinek kell itt közbizalom, kérdezik a mainstreamfelelősök. Sokkal jobb, ha az emberek undorral elfordulnak a politikától. Minél inkább elfordulnak, annál kevésbé feltűnően zsebre lehet vágni az összes patinás minisztériumi épület árát. A harmadik, a 2010-es győzelem után esetleg a Kossuth téri neogótikus cucc is dobra verhető. Senki többet először, másodszor, harmadszor!
Nem a játszótéri homokozóban vagyunk. Nem kívánunk tanúi lenni mosdatlan szájú óvodások nagyotmondási versengésének, akik rosszallást kiváltó kifejezéseiket megimádván egyre-másra hajtogatják azokat a jelzőket, amelyekkel megbotránkozást kelthetnek. Ez szánalmas. Ha van populizmus Magyarországon, akkor az éppen abban ölt testet, ha valaki elhúzott szájjal közli: ki az a köztársasági elnök, hogy nem bírálható, ő „nem király”. De könyörgöm: attól, hogy valaki nem király, hanem „csak” köztársasági elnök, az már azt jelenti, hogy bárki legyávázhatja, hogy egy rendészeti miniszter kioktathatja, s egy volt pártállami cenzornő már a cipőjét törölheti belé? Egyetemi éveim alatt egyik tanárunk előadás közben megjegyezte: a britek között teljességgel elfogadott, hogy nem tesznek semmilyen megjegyzést a királynőre. Mi ott a Kádár-kor zenitjén kicsit irigyeltük akkor az angolokat. Arra gondoltunk, jó lehet olyan országban élni, ahol van, ami szent, van, ami elfogadott, ahol van közmegegyezés, és kimondva-kimondatlanul van tekintély. Hiszen amikor egy másik embernek megadjuk a tiszteletet, magunkat is megtiszteljük.
Amikor a kiegyezéspolitika iránti szkepszisét Kossuth Lajos egy Deáknak írt nyílt levélben kifejtette, a címzett először nem válaszolt. Bántotta Kossuth levele. Nem is tudta rászánni magát, hogy úgy reagáljon rá, mint építő észrevételre. Kijelentette, hogy Kossuth „baráti” gesztusáról mindent elárul, hogy nyílt levelet fogalmazott neki, amelyet nyilvánvalóan eleve a sajtónak szánt, nem őneki. Ez a bizonyíték, hogy észrevételeit nem segítő szándékkal közölte, nem a közállapotok javításának tiszta igényével, s legkevésbé sem az ő épülésére, hanem inkább lejáratására. Deák stílusa, akár Kossuthé, mégis lefegyverzően szép. Hatalmas volt köztük a nézeteltérés, mégsem sülylyedtek le a kocsma szintjére, mégsem sértegették egymást. Ha létezett éles ellentét két ember közt, akkor köztük aztán igazán volt. És mégis. Mégis, milyen irigylendően megmunkált hangnemben, mennyire nem eldurvult tónusban zajlott köztük a verbális párviadal! S hiába is mondaná most valaki, hogy hol van tőlünk, hol van a mi körülményeinktől Kossuth vagy Deák, mert a mércét mindig a legnagyobbak jelentik.
Mert hát ki legyen a mérce? Gerő? Biszku Béla? Losonczi Pál? Jegyezzük meg: hiába vannak rávésve centiméterfokok, a mérce sosem az, amit könnyen átlépünk, hanem aminek az átugrásához iszonyú összpontosítás, erőfeszítés kell. Egyaránt vonatkozik ez politikusainkra és arra az értelmiségre, amely akkor is felelős, ha felelőtlenül viselkedik, ha felelősség nélkül beszél a vakvilágba, és homokba dugja fejét, amikor szembe kellene néznie szavainak rontó hatásával.