Tragédia a pszichiátrián

Tragikus esemény történt egy budapesti pszichiátriai osztályon hétfőn hajnalban: egy beteg megölte betegtársát halált okozó testi sértéssel. A sajtóhírek alapján a következő történt: a 35 éves gyanúsítottat pénteken szállították a pszichiátriai osztályra a rendőrök különösen agresszív, ugyanakkor beszámíthatatlan magatartása miatt. Az osztályon azonnal megkezdődött a kezelés a lehetséges módszerekkel – erős nyugtatók adása, rövid időre való lekötözés –, ez azonban a 35 éves, rendkívül erős és agresszív beteg magatartásán nem változtatott; továbbra is befolyásolhatatlan volt, fenyegette környezetét. Az ügyeletes orvos a nyugtatásra minden lehetséges eszközt eredménytelenül próbált meg, végül kihívta a rendőrséget. Meg is jelentek a rendőrök, egy ideig figyelték az orvos és az ápolók esélytelen próbálkozásait a beteggel, de jogszabályi lehetőség hiányában nem avatkozhattak közbe, ezért távoztak. (Hangsúlyozni kell, hogy igazuk volt.) A beteget elkülöníteni nem lehetett, úgyszintén lekötözést sem lehetett alkalmazni a jogi korlátozás miatt. Így a beteget csak gyógyszeresen kezelték, és folyamatosan figyelték. Ennek ellenére viszont hétfőn hajnalban bekövetkezett a megakadályozhatatlan tragédia. Az ügyeletes orvos már nem tudott segíteni a 83 éves áldozaton.
Ennyi a tragikus történet, amelynek értékelése során némileg ismerni kell a jogi környezetet is.
Pszichiátriai gyógykezelésre a legtöbb esetben azért kerül sor, mert a beteg ön- és közveszélyes. Vagyis veszélyes önmagára (például öngyilkosság miatt), vagy környezetében bármilyen bűncselekményt elkövethet (emberölést, súlyos testi sértést stb). Ugyanakkor nincs beszámítási képessége, mivel beteg, ezért a kiérkező rendőrség nem tartóztathatja le, nem viheti rendőrségi fogdába, így akár rendőri erőszakkal pszichiátriai osztályra szállítják, ahol átadják az orvosnak. A rendőrség lehetőségei és kötelezettségei ezzel véget érnek; a pszichiátriai osztályon csak akkor jelenik meg és avatkozik közbe, ha ténylegesen elkövetik a bűncselekményt. Mint a jelen esetben is történt; a tett elkövetése után azonnal nagy rendőri erők jelentek meg, s jogszerűen úgy bántak az elkövetővel, mint aki komoly bűncselekményt követett el – folyamatosan őrizték elszállításáig.
S milyen lehetőségei vannak az orvosoknak?
A jogszabály ismeri a közvetlen veszélyeztető beteg fogalmát, s a vele szemben igénybe vehető kényszerintézkedések lehetőségét, amelyek napjainkra meglehetősen korlátozottakká váltak. Az utóbbi években a pszichiátriai betegek emberi, személyiségi jogai jelentősen kibővültek, ami önmagában véve helyes jogállami gyakorlat, így a korábbi kényszereszközök igénybevételének lehetősége erősen korlátozott. A közvélekedéssel ellentétben a beteg mozgása sem a kórházban, sem az osztályhoz gyakorlatilag nem korlátozható; a korábbi zárt osztály ma már nem létezik. A korábban alkalmazott hálós ágy ma már jogszabályilag szintén tilos, a beteg lekötözése úgyszintén csak két órára alkalmazható jogszabály alapján. Maradnak az erős nyugtatók, amelyek bizonyos esetekben hatástalanok, s dózisukat nem lehet emelni a beteg életének veszélyeztetése nélkül. Így a különösen veszélyeztető beteget, habár közveszélyessége miatt rendőr szállítja be erőszakkal, gyakorlatilag nem lehet korlátozni, ha a gyógyszeres kezelés eredménytelen, gyakorlatilag akár ki is sétálhat a kórházból betegjoga alapján. A rendőrség ismételt beavatkozási joga akkor kezdődik, ha a kórház értesíti őket, hogy távozott a beteg.
Némelyek logikusan mondhatnák: miért nem hagyják „futni” az ilyen beteget, vagy miért nem rakják ki a kórházból? Ez lenne a legnagyobb hiba! A betegnek ugyanis továbbra sincs beszámítási képessége, s ebben az esetben a kint elkövetett bűncselekményekért az intézmény és az orvos felel, büntetőjogilag és anyagilag. Megoldhatatlan a helyzet? Bocsássuk előre, a „zárt osztályt”, a „hálós ágyat”, a „bilincset” senki nem kívánja vissza. Ezek megszüntetése kívánatos volt, hasonlóan szükséges a pszichiátriai betegek emberi és személyiségi jogainak védelme. Az egészségügyi vezetés, a jogalkotó azonban, amikor helyesen megszüntette ezeket a kényszereszközöket, nem gondoskodott az orvosok, az ápolószemélyzet, a betegek, a környezet megfelelő védelméről. Tőlünk nyugatra lévő, boldogabb országokban az ilyen betegek kezelésére jól, biztonságosan felszerelt, illetve elkülönítő szobák állnak rendelkezésre.
Ilyenek kialakítása nálunk jelenleg azért is lehetetlen, mert a pszichiátriai osztályok túlzsúfoltak. A túlzsúfoltság eredetileg is fennállt, de az OPNI és az országban bezáratott számos pszichiátriai osztály megszűnése csak súlyosbította a helyzetet; betegellátási kötelezettségeiket az eddig is zsúfolt osztályoknak kellett átvenniük. Ehhez hozzávehetjük, hogy a pszichiátria hiányszakma, ahol az orvosok jelentős része nő, s nagy az ápolónőhiány. Vagyis az ilyen fizikailag túlerőben lévő, akár életveszélyes beteget két-három gyenge fizikumú nőnek kellene megfékeznie, élete kockáztatásával. Tegyük hozzá, hogy a pszichiátriai osztályon a folyamatos „reformok” során a veszélyességi pótlékot is megszüntették!
A jelen eset nem kivételes. Néhány éve egy orvosnőt a kórház udvarán ölt meg egy pszichotikus beteg, és előfordulnak öngyilkossági kísérletek is, amelyeknél sokszor csak a szerencsén múlik a sikertelenség. A kórház orvosai, dolgozói jelen esetben, szó szerint életveszélyben, maximálisan, jogszerűen teljesítették kötelezettségeiket. A rendőrségtől több nem volt elvárható, hiszen megoldhatatlan, hogy minden pszichiátriai osztályon folyamatos rendőri ügyeletet tartsanak – megjegyzendő, hogy a jelen esetet egy helyszínen lévő rendőr sem tudta volna megakadályozni.
Ki a felelős akkor?
Egyértelműen az egészségügyi vezetés és a jogalkotók, két okból. Miközben – egyébként helyesen – lebontották az emberi, személyiségi jogokba ütköző kényszereszközöket, bővítették a pszichiátriai betegek jogait, nem gondoskodtak más védelmi eszközökről. Másrészt az OPNI és a pszichiátriai osztályok megszüntetésével a megmaradtak zsúfoltságát fokozták, ami önmagában is lehetetlenné teszi a megfelelő, biztonságos betegellátást.
Megvan az egészségügyi „reform” újabb áldozata. Az egészségügyi vezetés eközben vizitdíjjal, kórházi napidíjjal, kórházbezárásokkal, gyógyszeráremelésekkel, elviselhetetlen adminisztrációval sújtja a betegeket, és a lehetetlen körülmények között helytálló orvosok alapvető, biztonságos betegellátási feltételeivel sem törődik. Nem véletlenül hallgatott a teljes balliberális sajtó másnap a tragikus eseményről.

A szerző tanszékvezető egyetemi tanár