Visszatérés a letisztult dzsesszhez

Huszonhárom éves volt, amikor utoljára nálunk játszott. Még negyven sincs, de azóta mögötte van egy teljes életmű. Alighogy a szociológiát szaxofonra cserélte, szinte azonnal Grammy-díjra jelölték. A kortárs dzsessz egyik legenergikusabb képviselőjének tartott Joshua Redman legendák sorával zenélt már együtt Quincy Jonestól a Rolling Stonesig. Szombaton este a Millenárison akusztikus triójával lép fel.

Utoljára 1992-ben játszott nálunk, nem sokkal azelőtt, hogy első albumát Grammy-díjra jelölték. Mit emelne ki az eltelt tizenöt évből?
– Nem tudnék néhány állomást megnevezni. Eddigi pályámat leginkább közös zenélések inspiráló folyamataként látom csodálatos mesterek mellett. Talán azokat a zenészeket emelném ki, akiket legendaként tisztelek, és volt lehetőségem együtt is játszani velük. Mindenekelőtt szaxofonista édesapámat, Dewey Redmant, akinek a dzsessz iránti fogékonyságomat köszönhetem. Az egyetem befejezése után bevezetett az ottani pezsgő zenei közegbe. Aztán persze Herbie Hancock, Pat Metheny, Chick Corea, Marcus Miller, Quincy Jones vagy akár a saját generációm tagjai közül Brad Mehldau, Greg Hutchinson, Brian Blade és sokan mások.
– Úgy tudom a Rolling Stonesszal is játszott együtt…
– Igen, egyetlen alkalommal 1997-ben. Turnén voltak éppen, és szaxofonost kerestek, aki eljátszaná a szólót az egyik számban. Eredetileg Sonny Rollinsra gondoltak, de ő nem tudta vállalni. Furcsának tűnhet egy dzsessz-szaxofonos közreműködése egy rock and roll produkcióban, de ahogy a legtöbb zenész, én sem műfaji kategóriákban gondolkodom. Óriási élmény volt velük egy színpadon állni.
– Új albuma, a Back East már címében is sejteti, hogy néhány felvételen erős keleti hatás érezhető. Szándékos nyitás ez a könnyebben befogadható világzene felé?
– A cím több dologra utal. Egyrészt Sonny Rollins emléke előtt szerettem volna tisztelegni azzal, hogy új lemezemen részben pont ötven évvel ezelőtt megjelent, Way Out West című albumának dalaiból dolgozok fel néhányat. A zenéje által értettem meg, milyen lehetőségek rejlenek a dzsesszben és az improvizációban mint önkifejezési módban. A történetmesélés mestere volt. Pontosan érezte, hol van az egyensúly spontaneitás és fegyelmezettség, rögtönzés és a zene rendszerének szabályozottsága között. Velejéig New York-i volt, de hogy korának legjobb zenészeivel rögzíthesse albumát, egészen Los Angelesig utazott. A keleti partról a vadnyugatra. Én pont fordítva, Kaliforniából New Yorkba utaztam, hogy a Back East anyagát felvegyük. A cím tehát egyfelől tisztelgés Rollins emléke előtt. Másfelől több szám hangzásvilága idegenül csenghet. Nemcsak földrajzi, de kulturális értelemben is ki akartam lépni a nyugati dzsesszkánon szigorú zenei hagyományai közül. Édesanyám szerette és ismerte a keleti táncokat, így gyerekkoromban többek között az indonéz, indiai zenét is magamba szívtam. Ezeknek a hatásoknak a beemelésével nemcsak földrajzi értelemben utaztam keletre, de lényegében visszatértem saját zenei gyökereimhez is. A keleties ízek ellenére azt gondolom, hogy a Back East mégiscsak egy akusztikus dzsesszalbum. De talán az, hogy együttesem mostani felállása nem hordozza magában a gitár és a billentyűs hangszerek hangzásában rejlő harmóniát, eleve egzotikussá teszi az album dallamvilágát.
– Korábbi együtteseitől eltérően a mostani trióban csak ritmusszekció kíséri. Miért?
– Vissza akartam térni a letisztult dzsesszhez. Az Elastic Band hangzása harmonikusan telt volt, sok effekttel fűszerezve. Az, hogy a mostani trióban nincsenek billentyűsök, sem gitár, magában hordozza egy puritánabb, intimebb hangzásvilág megteremtésének lehetőségét. Pontosan erre vágytam: a szaxofon, a basszus és a dobok összhangjának egyszerűségére.
– Sonny Rollins pályafutása idején, az ötvenes évek Amerikájában nagyjából két iskola létezett: a keleti parton keményebben, a nyugati parton lágyabban szólt a dzsessz. Lehetséges ma is hasonló módon rendszerezni a kortárs dzsesszt?
– Annyi kreatív, eredeti zenész alkot világszerte, hogy ma szerintem eleve nem beszélhetünk egységes újhullámról. Önálló univerzumok alkotják a kortárs dzsesszt, amelyeket nehéz lenne akár hangzásuk alapján egységes irányzatokba rendezni. A San Fransisco Jazz Collective egyik tagjaként korábban én is részt vettem egy olyan együttesben, amelyben új zenei kifejezési formák után kutattunk. A stílusok keveredése mára teljesen természetessé vált. A saját játékomban is annyi elem keveredik, hogy azt hiszem, csak a rögtönzés az, ami szavakkal megragadható. Éppen ezért nem is a stíluselemek rendezik egységbe a kortárs dzsesszt, hanem az improvizáció mint alkotó attitűd. A dzsesszben a hangok a pillanatban fogannak, érzéseket sűrítenek meglepetésszerű változatossággal, és ebben a szabadságban stílusirányzattól függetlenül mind a mai napig valamennyi dzsesszzenész osztozik.
– Zenéről beszélgetünk, pedig akár szociológiáról, jogtudományról is kérdezhetném. Miért döntött úgy, hogy summa cum laude Harvard-diplomával a zsebében a zenére teszi fel az életét?
– Elvégeztem a szociológiát a Harvardon, és már felvettek a Yale jogi karára, amikor egy év szünetet kértem, és New Yorkba utaztam. Ott minden eldőlt. Apám mellett rendkívüli zenészegyéniségeket ismertem meg, folyamatosan zenéltem, rengeteget tanultam. Nem is fejeztem be az egyetemet. A zene megmentett.