A látható légió

A valódi hősök nem haltak ki, hanem köztünk élnek. Igaz, többnyire láthatatlanok, vagy csak nincs szemünk rá, hogy megpillantsuk őket. Kovács István például első közelítésben költő: nem is akármilyen, bár a komorabbik fajtából. Meg sem érintette például a posztmodernizmus felületes kordivatja: verseit nem csupán a lét eltagadhatatlan komolysága hatja át, hanem a történelem pora is vastagon beteríti őket. Mivel pedig manapság, ebben a programosan emlékezetvesztéses korban a történelem nem népszerű (hacsak nem szappanopera formájában dolgozza fel még az ókori Róma intrikáit is), poétánk is korszerűtlen. Emiatt ez a kor egyszer még szégyenkezni fog.
Kovács István legújabb, vaskos könyve (A lengyel légió lexikona, 1848–1849) mindenképpen heroikus teljesítmény. E porladó kor fantáziátlan gyermeke első látásra könnyen rásüti a bélyeget: őrültség. Persze, mindenképpen az. Hiszen normális dolog-e a mai haszonközpontú, a gyors megtérülés bűvöletében élő világban, hogy egy eltökélt történész-irodalmár éveket, évtizedeket áldozzon az életéből rég halott, idegen nemzetiségű katonák életrajzi adatainak összegyűjtésére, olvasmányos formában való rögzítésére? Na jó, egy valóban értékközpontú világrendben normális dolog volna. De itt és most? Ez a mai magyar hatalom kórosan ambivalens viszonyban van a lengyelséggel. Szelektív médiájuk az utóbbi években majdnem annyit hazudozott a varsói kormányzásról, mint a Szolidaritás hősies szabadságharca idején. Nemrégiben valósággal fellélegeztek, amikor egy radikális jobboldali kormányt egy mérsékelten radikális jobboldali kabinet váltott fel: mintha Budapesten azért fohászkodnának minden este összetett kézzel, hogy jöjjön már végre Orbán Viktor. Mindez persze csak a felületet karcolja a sok évszázados lengyel–magyar viszony ügyében. Ez a viszony sokáig egyenrangú volt, históriai vészhelyzetekben olykor mi segíthettünk, de mostanság inkább nekünk van szégyenkezni valónk. A kommunizmus ellen feszülésben még nem volt nézeteltérés – később lett, például az uniós érdekérvényesítésben. S vajon honnan az a fensőbbség, amely kimosolyogja, hogy lengyel barátaink jövet-menet hétköznap is beugranak kicsit a templomba Istennel társalogni? Ezek a mostani magyari urak dehogy harcolnának és boroznának együtt ezzel a karakán népséggel! Dehogy figyelnének olyasmire, hogy az időközi kormányváltás egyáltalán nem befolyásolja a lengyel gazdaság szárnyalását! Leginkább akkor nyugodnának meg, ha a magyar vasúti szárnyvonalak mellett egyúttal a szerintük eltérített varsói gyorsot is felszámolhatnák.
Ez azonban alighanem lehetetlen. Amikor vigyázó szemünket Varsóra vetjük, bízvást kezünkbe vehetjük a volt krakkói konzul, Kovács István munkáját is arról a 2600 bátor lengyel emberről, akik Józef Wysocki marsall légiójában vagy egyéb formában a magyar szabadságért fogtak fegyvert. S olvassuk végig az életrajzokat Jan Abramowicztól Pawel Filip Zyligowskiig – érdekesebb, mint egy kalandregény. Időzzünk el a mesélő fotográfiákon és a kalligrafikus aláírásokon, és képzeljük el azt a temérdek levéltári kutatást Krakkótól Lembergig, amely ezt az addig láthatatlan légiót számunkra láthatóvá tette. Hogy ne csak Bem apót lássuk, amint a harctéren csetlő-botló Petőfit gardírozza, vagy török fezzel a fején pózol az utókornak. Ez az utókor mi vagyunk, figyeljünk hát az odavetett ígéretre: az eltökélt szerző meg az Akadémia történettudományi intézete most a szabadságharc galíciai legionistáinak lexikonba szerkesztésén fáradozik – ők voltak azok, akiknek megkerülhetetlen szerepük volt az ukrán nemzeti ébredésben…