A titok

„A mostani modell elvezethet odáig ( ), hogy tisztán magántulajdonú biztosítók működjenek.” (Horváth Ágnes, Beszélő, 2007. november) „Az államfőben bíznak a kényszerszavazó szocialisták” (Napi Gazdaság, 2007. december 18.)

Régóta érlelődik bennem a felismerés, amelyet a cikk végén megosztok az olvasóval. Sokan sejtik, kerülgetik, de kimondani nem szokás. Az utolsó csepp a pohárban a több-biztosítós egészségügyi rendszernek zöld jelzést adó parlamenti szavazás volt, amikor is a szocialisták egységesen felsorakoztak egy olyan modell mellett, amelyről nem is olyan rég még hallani sem akartak. A szavazás a kisebbik, ám erősebbik kormánypárt és a miniszterelnök közösen kizsarolt győzelme. A parlamenti többség szilárd, Gyurcsány Ferenc abszolválta a bizalmi szavazásokat (a jövő évi költségvetést is elfogadták), de jure nincs kormányválság.
De ezenfelül mit oldott meg, milyen vitát zárt le hétfőn a koalíció? A fenti idézetek is jelzik, hogy az egészségbiztosításról zajló belső vitáját semmiképpen. A háborút már a nyári kiegészítő koalíciós megállapodással elveszítő MSZP egészen a rendszer 2009-es startjáig folytathatja az utóvédharcokat, óvhatja a szolidaritáselv védelmére a törvénybe épített „garanciákat”. Mostantól arról szólnak a viták, hogy mi legyen a jogszabályi vázat tartalommal felruházó végrehajtási rendeletekben, felügyelje-e kormánybiztos a modellváltást, és ha igen, őt melyik párt delegálja. Ha a törvény valóban hatályba lép, és kiderül, hogy az úgynevezett SZDSZ vagy a most megnyitott verseny adminisztratív korlátozását esetleg kifogásoló Európai Unió szétporlasztja ezeket a biztosítékokat, akkor a szánalmas battonyai néptribun már hiába ágál, Horváth Ágnes az arcába nevethet: Miért szavaztad meg, ha nem tetszik?! Árulkodó, miért akarta az MSZP előre hozni a rendszer éles indítását: rontaná a választási esélyeit, ha közvetlenül 2010 előtt fullad káoszba az új rendszer. Nyomós szakmai érv. Ami arra is utal, hogy a szocialisták jól tudják: mostani döntésük a stabilitás felmutatásával rövid távon akár pluszpontokat is hozhat, de távlatosan a többi „reformlépéshez” hasonlóan tovább löki őket a gyurcsányi lejtőn. A tíz százalékig, netán még alább is.
A hiba az MSZP-ben van, nem Gyurcsányban. Neki egy dologban tragikusan igaza van: nincs alternatívája a saját táborában. Azért ne bontson pezsgőt e mondat után, hiszen az MSZP akár holnap is elcsaphatja. De az elődei és az általa képviselt, jobb híján neoliberálisnak nevezett politika radikális megváltoztatására, vagyis más minőségű kormányzásra nem képes a pártja. Ahogy nem tudott kiérlelt baloldali alternatívát felmutatni mondjuk a Bokros-csomag idején sem. A balliberális értelmiség jobbik fele amiatt kínlódik, mert végre belátta, hogy nincs két MSZP. A létező baloldal évtizedek óta az általa gerjesztett válságokat kezeli, mélyíti el, termeli újra. Hatalomgyakorlásának mostani, öt és fél éve tartó szakaszában úgy vitte padlóra előbb a költségvetést, majd a gazdaságot, úgy zárta ismét adósságcsapdába és tette az uniós verseny sereghajtójává az országot, hogy páratlanul kedvezők voltak a külső feltételek. (Vajon meddig lesz ez így?)
És akkor jöjjön az ígért felismerés, a nagy titok: a magyar baloldal nem kormányképes. Csak éppen még mindig birtokolja a hatalmi erőforrások túlnyomó részét. Alkalmatlanságát azonban mind kevésbé képes titkolni. De hátha megtanul egyszer kormányozni! – reménykednek ma is meghökkentően sokan. Nekik is válaszolt Gyurcsány Ferenc Balatonőszödön: „Nem tudunk ennél többet és ennél jobbat. Nem leszünk rá képesek. Ha belegebedünk, akkor sem.”
Hol válság van, ott válság van.