Adósságspirálban a magyar gazdaság

Friss a hír, hogy hazánkban az infláció ismét nekilódult. Követi ezt a forint újabb árfolyamesése is. A jegybanki kamatcsökkentés is elnapolva. Európai léptékű pénzstabilitást a mára felnőtté vált generáció még nem élt meg. Az első inflációs hullám 1979-ben volt. Az 1985-ben újrakezdődő eladósodási hullám következményeként 1987-ben az infláció újraindult. Szükség volt az állampolgárok jövedelmének lecsapolására a növekvő adósságterhek fedezésére. 1988-ban a bérbruttósítás adott alkalmat a tempó növelésére. A vágta nem volt tekintettel a rendszerváltásra, az évről évre nőtt, és tetőfokát 35 százalékos értékkel 1991-ben érte el. A következő négy évben sem szelídült az ütem lényegesen, majd a hírhedt Bokros-csomag révén 1995-ben ismét 28 százalékra nőtt. Ezt követően nyolc évnek kellett eltelnie, hogy 2003-ban alákerüljön az éves öt százaléknak. Ezt Medgyessy Péter és László Csaba megelégelte, és ismét 6,8 százalékra tornászták fel az inflációt. Éppen az uniós csatlakozás előtt, ahelyett, hogy legalább ebben az egyben igyekeztek volna megfelelni a tagsággal járó pénzügyi kritériumoknak.
Aligha kétséges, hogy a magyar gazdaság utóbbi húszéves teljesítményének egyszavas jellemzésére alkalmasabb szót az inflációnál nem találhatunk. Ha a jellemzést egyszavasról kétszavasra bővítjük, az eladósodás jut eszünkbe. Ez ugyanúgy jellemezte az eltelt húsz évet, mint az infláció. Ráadásul a két jelenség között szoros összefüggés van. Pénzt ugyanis csak úgy adnak kölcsön, ha a kamattal többet lehet keresni, mint amit az infláción veszít a hitelező. Ha nagy szükség van pénzre, csak jóval az infláció fölötti kamatlábbal lehet kölcsönözni, mert a kölcsönadó fél, hogy nem kapja vissza a pénzét. Így csak az uzsorások maradnak a piacon. A magas kamatok hirtelen megnövelik az adósságterheket. A kamatfizetés miatt is újabb hiteleket kell felvenni. Elindul az adósságspirál. Szó sincs már arról, hogy a felvett pénzt valami hasznos dologba fektetné az ország.
A bajt fokozza, ha a kormány és a jegybank nem árul egy gyékényen, ha alapvető kérdésekben nincs egyetértés. Ilyenre is volt példa az előző húsz évben. Mindig az ország járt rosszul. 1998–99-ben a jegybank hat-hét százalékkal is megfejelte az inflációt, amikor a hivatalos kamatot megállapította, saját kényelmére törekedett. Ezen a kamatszinten javuló gazdaság mellett szívesen kölcsönöztek. Nőtt a jegybank devizatartaléka, de a kamatokat az államkasszának kellett állnia. Ömlött az országba a forró pénz. 2003-ban sem volt ez másképpen. Az uniós tagságra készülve szépen javult az infláció, éves öt százalék alá került. A jegybank örült, a pénzügyminiszter és a miniszterelnök viszont folyamatosan az elkerülhetetlen „forintócsításról” beszélt, ami nyilvánvalóan az infláció növelésével jár. A széthúzás pánikot okozott a befektetők körében. A spekulánsok menekültek a forintból. Megállítani a rohamot ismét csak magas kamatok ígéretével lehetett. A kamatlábak ismét öt-hét százalékkal az infláció fölé kerültek.
Újabb adósságspirálba kerültünk, és vagyunk még ma is. Adósságokat ismét nem fejlesztési céllal csinálunk, hanem azért, hogy a kamatokat fizetni tudjuk. Ezért kell a pénzt a közszférától (oktatás, igazgatás, egészségügy) is megvonni. Ez nem reform, hanem leépülés. Ha a magyar gazdaságról szóló jellemzésünket immáron háromszavasra kívánjuk bővíteni, az infláció és az eladósodás mellé feltétlenül a lassú, stagnáló növekedés jut eszünkbe. Az előző kettőből következik ugyanis a harmadik. Az infláció által diktált magas kamatszint miatt minden külföldi befektető elvárja a rendkívül nagy hozamot is. A reálgazdaságba befektetők a megszokott rendnek megfelelően a kamatnál magasabb hozamra vágynak, mondván, az ő tőkéjük be van betonozva. Ha kell, nem tudnak azonnal kivonulni. Másrészt ők is kölcsönökből fedezik a termelés jó részét, tehát a kamat felett kell keresniük. Pénzpiaci pánik esetén az irreálisnál is irreálisabb hozamokat követelnek. Ilyenkor nemcsak a kamatok emelkednek az egekig, de az ipari-kereskedelmi hozamok is, mármint a külföldi befektetőké. Jó példa erre a 2003 után kialakult helyzet. A hivatalos KSH-statisztika jelezte, hogy 2003-ról 2004-re a külföldi tulajdonosi jövedelmek 956 milliárd forintról 1260 milliárd forintra duzzadtak. Eközben a belföldiek által elkölthető nemzeti jövedelemarány (GNI) a GDP-n belül 0,8 százalékkal csökkent. Az államháztartás által fizetett kamatokra és a megnövekedett külföldi tulajdonosi jövedelmekre csak úgy lehet fedezetet találni, ha a hazaiaktól elveszünk adókkal, illetékekkel és korábban ingyenes állami szolgáltatások díjkötelessé tételével újabb 700-800 milliárd forintot. Az emberek jövőbeli jövedelmét pedig a méregdrága fogyasztási hitelek rövidítik meg, ma bővítik ugyan a keresletet, de a hiteleket viszsza is kell fizetni, így később ez keresletcsökkenést okoz.
A három tényező (államadósság-kamatok, külföldiek vállalkozói jövedelme, fogyasztóihitel-kamatok) együttesen csaknem ezermilliárd forinttal csökkentik az elkölthető hazai jövedelmet. Ennek egy részét kiválóan mutatta a reálbérek ez évi hat-hét százalékos esése. Ez a keresletkiesés a hazai tulajdonú gazdaságot megfosztja a növekedés esélyétől, hiszen a bérből és fizetésből élő kevesebbet vásárol, a vállalkozó elbocsát, nem fejleszt. A folyamatosan magas infláció által indukált magas kamatok és az erre épülő magas reálbefektetői hozamok immáron két évtizede rendre megfosztják a belföldi tulajdonú gazdaságot a dinamikus jövedelememelkedési esélyektől és ezáltal a gazdasági növekedéstől. A legutóbbi, 1,1 százalékos növekedési szám mögött dinamikus multinövekedés volt. Ennek a szektornak a forgalmi adatai és profitkönyvei egyaránt kiemelkedően jók. A GDP-növekedést a külföldi befektetők hasznát gyarapító exportgazdaság tartja pislákoló lángon. Eközben százával-ezrével jutnak csődbe a hazai tulajdonú kis- és középvállalkozások.
Az eltelt negyed század inflációs gazdaságpolitikája mára reménytelen helyzetbe sodorta hazánkat. Eközben az országok sora boldogul új uniós tagként, stabil pénzpolitikát követve. Nálunk sem a széles közvélemény, sem a politika nem rendelkezik komoly elhatározottsággal az első számú közellenségtől, az inflációtól és kiváltképpen az inflációgyártás-eladósodás-stagnálás idült apostolaitól való megszabadulásra. Ma is ők viszik a szót, ők adják a recepteket. Versenyképesség-javulást várni, nagyobb foglalkoztatást remélni, uniós források hatékony elköltésében bízni konok inflációellenes gazdaságpolitika nélkül nem egyéb közgazdasági kultúrfecsegésnél.

A szerző közgazdász, volt miniszter