Juszt László és a döglött oroszlán

Visszatekintve a rendszerváltás óta eltelt évekre, sokszor mondjuk ki az ítéletet, nem változott érdemben semmi. És nemcsak a személyes tapasztalat keserít el, hanem az is, hogy a közösségi virtuális terekben ugyanez történik. Az ütött-kopott magyar vígjátékokban ugyanaz a pár arc tűnik fel, amiképp a politikai műsorokban is.
Sőt, az utóbbiakban olyan műsorvezetőket látunk, akik már a Kádár-korszakban is egy kivételezett kör tagjai voltak, vagy ha mégsem, attitűdjük alapján bárki hihetné, hogy mégis. Nemcsak arról van szó, hogy a diktatúra sajtókiszolgálói mit keresnek ma a közszolgálati képernyőn, hanem arról, hogy hiába szerez évente több száz magyar fiatal médiadiplomát, nincsenek mítoszaink arról, hogy valaki fiatal, tehetséges, ambiciózus, és lám, ott ül a reggeli beszélgetős műsorban. Jókat kérdez, felrázza a nézőket és a fásuló szakmát.
Unjuk a régi arcokat, ahogy ők is unnak már minket, meg azt, amit műsorgyártás címén tenniük kell. Unják, mert kiöregedtek belőle, unják, mert igazán bele sem tanultak, unják, mert a múlt dicsősége a valóság számukra ma is, azt meg csak álmodják, hogy máig a tévéstúdióban ülnek, és néha hagyják szóhoz jutni a vendéget.
Idült mazochizmusra vall, ha ilyenféle beszélőfejekkel készült műsort még a Nap-keltén kívül is megnéz valaki. Mert mit lehet várni attól az ötven perctől, amikor Juszt László és Aczél Endre magánbeszélgetnek? Hogy majd rájövünk valamire, amit eddig nem jól csináltunk, és azért büntettek minket idáig velük? Vagy önkritikát gyakorolnak, és lelépnek végre? Vagy mondanak valami olyat a régi időkről, amitől megértünk valamit, amit eddig nem értettünk?
Juszt László nagyon büszke volt erre a műsorra, mivelhogy Aczél Endre még Híradó-főszerkesztő korában kirúgta, ő meg most rúghatott bele néhányat a döglött, de még el nem ásott oroszlánba.
A nézőt sokféle intimitás érdekli, csak éppen az ilyenféle személyeskedés nem, amikor valaha volt valakik minden igazi kérdést alárendelnek a régi-régi sérelemnek, ami mai közbajaink mellett mikroszkopikussá töpörödött, és ezt viszik ki a nyilvánosság elé. Mint amikor a levitézlett nagy író eladja a vécépapírját valamelyik szegény vidéki folyóiratnak, mondván, oda jó lesz az is.
A láthatóan megfáradt Aczél Endre persze mond értékelhető mondatokat: például, hogy unja Nap-kelte-beli tevékenységét, azért beszéli szét az interjúkat, hogy unja a pártpolitikát, és hogy politikai újságíróként sokkal többször kellett látszatjelenségeket feldolgoznia, mint valós problémákat. Csakhogy ezeknek a mondatoknak semmi súlyuk, a beszélgetést szétszedi a személyeskedés, médiakritikájának meg aligha lesz bármilyen következménye a Párt-keltében.
Valami olyan vallomásféle is bujkál elharapott futamaiban, hogy tudja ő azért, milyen lehetne a normális (média-) élet egy normális országban, de ennél többet aligha mondhat erről valaki, akit egész életében azért fizettek, hogy mindezt ne lehessen.
(Magánbeszélgetések, m2, december 16., 22.00.)