Magyar globalizmus

Nagy a baj: támad a globalizmus, s mi, magyarok egyszerűen felvértezetlenek vagyunk ellene. Ezt nem (csak) én mondom, hanem neves magyar tudósok is Palánkai Tibor és Csányi Vilmos akadémikusokkal az élen. Ha a politika egy ilyen kardinális kérdésben csődöt mond, kénytelenek a szellem emberei társadalmi megoldási javaslatokkal előállni. Így történt ez most is, amikor Kataklizmák csapdája címmel összeállt az az interjú- és tanulmánykötet, amelynek közreműködői közgazdasági, filozófiai, társadalmi és demográfiai szempontból elemzik azokat a problémákat, amelyeket a globalizáció kora hozott a magyarság számára. Felkavaró és gondolatpezsdítő gyűjtemény – csak büszkélkedni lehet vele, hogy kollégánk, az interjúkat készítő és a szerkesztés oroszlánrészét vállaló Jámbor Gyula fogta össze az ezerfelé futó szálakat. A temérdek bajra a tudósok az úgynevezett TSR-modellt ajánlják, amely még a rövidítés feloldása után (többcélú szektor közeli rendszer) sem igazít el azonnal. Ám ha megértjük, miről is van szó, gyorsan rokonszenvessé válik – különösen a mai antikormányzás tükrében.
Az ajánlott modellnek – melynek kidolgozása Gáspár András nevéhez kötődik – az állam, az üzleti élet és a helyi civil társadalom érdekazonosságon alapuló konkrét együttműködése az alapja. A tekintélyes koponyák azt állítják: leginkább a helyi közösség szintjén lehet fejleszteni a gazdaságot, a kultúrát, s egyben a leggazdaságosabban kivédeni a globalizáció kedvezőtlen hatásait. A globalizáció korában ugyanis komoly bajba kerültek a nemzetállamok, amelyek fejvesztve menekülnek bizonyos feladatok elől. (Gyurcsány Ferenc e tekintetben tipikus nemzetállami politikus.) Kiss Endre filozófus szerint korunkban alapvető strukturális gondok léptek fel, amelyekre csak egy önmagát jól definiáló társadalom és állam képes válaszolni – de ezekkel a válaszokkal nem lehet sokáig késlekedni. Ha például további öt-tíz évig várunk a magyar társadalom informatikai integrációjával, könnyen megeshet, hogy a lakosság felső harmadának nem lesz szüksége közösségi megoldásokra, a társadalom harmadik harmada pedig nem lesz képes bekapcsolódni semmiféle megoldásba. Marad a középső harmad, amely már nem reprezentálja a társadalmat. És ezáltal – sokkal sötétebb színekkel – újratermelődik a Hankiss Elemér-i „egyharmad ország” víziója: vagyis nem kettészakadunk, mint Latin-Amerika, hanem háromfelé, mint a török időkben.
De vajon törvényszerű-e mindez? Így kell-e lennie? Vértessy László közgazdász szerint a multinacionális vállalatok növekvő gazdasági teljesítményével együtt a hatalmuk is egyre nagyobb lesz. Ha a tendencia folytatódik, már nem a nemzetállamoké lesz a főszerep a világ irányításában. Magyarországon is hasonló a helyzet, ahová a külföldi cégek nem csupán a működő tőkét, de a termelésirányítási módszereiket is behozzák. Erre a rendszerre kapcsolódik a magyar beszállítói és alvállalkozói hálózat, így a kormány irányítási lehetősége gyakorlatilag marginálissá válik: csakis szabályozórendszerekkel tud belépni. Azt már én teszem hozzá: a marxizmus klasszikusai nem kifejezetten így képzelték az állam elhalását; azonkívül a folyamat előrehaladtával egy ponton túl a parlamenti demokrácia is bábszínházi előadássá süllyed. A TSR-modell a kis-és közepes vállalkozásokat erősítené. Olyan cégeket, amelyek azért maradnak le a gazdasági folyamatokról, mert nincs pénzük, ismeretük vagy kapcsolati tőkéjük. Vértessy szerint ez a jövő útja, hiszen ha mindent a multik irányítanának, akkor Magyarországon megszűnnének a falvak, a vidéki élet egyszerűen eltűnne. Hogy nem a levegőbe beszél, azt legutóbb épp egy SZDSZ-politikus szájából hallhattuk, aki az általános falurombolás ideális voltáról értekezett.
Papanek Gábor közgazdász tanulságos dialógusa abból indul ki, hogy virtuális civilizáció kibontakozásának vagyunk a tanúi, amelyben minden könnyen és gyorsan elérhető, de csak addig, amíg össze nem omlik az elektromos hálózat, vagy nem kerül a bontóba a merevlemez, amely rég elfeledett – akár öt–tíz éves – dokumentumainkat őrzi. De elveszhetnek embertársaink is – például hatszázezer magyar munkavállaló – a nemzet számára, ha nem kapnak segítséget, hogy bekapcsolódjanak az információs társadalomba. Segítség pedig volna, csak élni kellene a meglévő eszközökkel.
De van más baj is. Mi, magyarok jobbára labdába se rúgunk a XXI. század munkaerőpiacán. Ez mind-mind ugyanaz a kör, aki nem beszél nyelvet; nem tudja a számítógépet kezelni; aki, ha információ kell, akkor nem tudja megkeresni az interneten. Ráadásul a helyzet romlik: a románok már jóval előttünk járnak, mert sokkal jobb az internetes oktatásuk. A fényévnyi távolság húsz évvel ezelőtt is megvolt – csak épp fordított előjellel. Paradox módon tehát jelentős részben kimaradunk az információs társadalom áldásaiból, miközben az átkait elszenvedjük. A fejlett információs technológia korában elvileg nincsen többé magánélet, nincsenek titkok sem – hacsak a társadalom a technikát nem korlátozza. De képes-e a leépülő állam szembeszállni az éhes innovátorokkal, akiknek elképesztő technikai lehetőségeik vannak arra, hogy mindent ellenőrizzenek? Ebből a szempontból minden ország súlyosan veszélyeztetett, de különösen azok az államok, ahol a politika úgy gondolja: joga van az ellenzék kontrolljára és elhallgattatására. Vajon mitől lesz egyre rosszabb a kedvem Gyurcsány-Magyarországon? Lehetnék technikaimádó hurráoptimista: a cukor- vagy szívbetegek például egy bőrbe ültetett csip segítségével folyamatos orvosi ellenőrzés alatt élhetnek. Ám a tudós gyorsan lehűt: ő bizony nem hagyná, hogy beültessék azt a csipet a karjába, mert tudja: sokkal több rosszra használnák fel, mint jóra.
A magyar globalizmus ráadásul a legrosszabb fajtából való. Miközben Amerikától harminc év alatt Kína és India átveszi a technikai világuralmat, a magyar fejlődés iránya regionális tekintetben is tragikus. Papanek Gábor szerint rohamosan tartunk Dél-Amerika színvonala felé, ami egyáltalán nem lenne szükségszerű. A kommunista utódállamok közül a sikeresek – Szlovénia, Észtország, sőt Szlovákia – csupa olyan ország, ahol nem örökölték meg az előző nómenklatúrát. Kitűnő példák állnak rendelkezésre, hogyan kell felzárkózni: mi pedig épp az ellenkező irányba haladunk. Magyarországon nincsen szellemi tulajdonvédelem, a kormányzati intézményrendszert gyakorlatilag felszámolták, az innovációra pillanatnyilag egyáltalán nem költenek, mert zárolták a maradványösszegeket. A közgazdász úgy véli: vaskos kudarc volt még a vezérprojektnek szánt Sulinet program is, amelybe milliárdokat ölt a kormányzat, de semmi eredményt nem hozott. Pedig abból a pénzből akár meg is lehetett volna valósítani a közösségi hálózattal működő információs társadalmat…