Pillanatkép a piac asztaláról

Akarsz a társadalom alsóbb keresztmetszetével találkozni? Ha igen, menj el Budára, a Fehérvári úti piacra, és a legfelső emeleten, a nagy összefüggő asztalsoron rájuk bukkansz. Ülj le közéjük, és hegyezd füled; hallgasd a letyepetyéiket, a gágogásaikat, purparléikat, a dumapartikat, vagy csak egyszerűen figyeld őket, ahogy esznek és emésztenek. Ahogy isznak és kacarásznak, vagy világfájdalmas arccal a nagy semmibe bámulnak.
Utcaseprők és parkőrök, csellengők és árusok, úrinők és lecsúszott urak, iskolás koboldcsapat, könnyű lányok és fülbevalós trógerhad, emitt egy apáca is, amott egy postás is, tengerentúlról ide tévelygett látogatóink, nyugdíjasok minden mennyiségben.
Hja, itt olcsóbb az élet. Hja, itt négyszáz forintért már van meleg étel. Hja, itt társakra lelsz. De maradhatsz magányos is. Magányos a lejtő valamelyik fokán.
„A gyomrod egyben lelked is, / míg étvágyad van, / míg a gonoszság csizmája / rá nem rohan” – áll a Berda-versben. Magyarázhatjuk így is, magyarázhatjuk úgy is a szavakat, lelkesítően semmiképpen. Elmerenghetünk azon, hogy a gyomor tartalma miért van hatással a lélekre, de új felfedezésekre úgysem jutunk. Enni kell, enni kötelező – élni nem. Az összkép lehangoló. A legszembetűnőbb az, hogy milyen gyorsan esznek. Mintha attól félnének, hogy valaki elcseni az ételt az orruk elől. Vagy nagyon éhesek? Itt nincs reggeli, ebéd, vacsora hármas egység, ezen a helyen minden időpontban meleg étel van az asztalokon. Reggel kilenckor is levessel kezdődik a menü. Már akinek menü jut, azazhogy a leves után még valami. A leggyakoribb az egytálétel. Már korán a frissen sült, a hurka, a kolbász, a csülök, a fasírt, a hal a módi, utóbbit például csak kézzel eszik. Illem és etikett messze jár ettől e helytől.
Külön kasztot képviselnek az ivók, akik a nedűk tulajdonságaiból eredően a leghangosabbak is. A nők inkább a (forralt) bort kedvelik, a férfiak körében a barna sör a menő. A soproni korsó 190 forint, a pohár 120, a pikoló 100. Az ital esetében fordított a helyzet, mint az ételnél. Sokáig szopogatják, nehéz kivárni a végét. Akció – Finlandia vodka: 180 Ft/5 cent. Sokan csak a rövidital kedvéért ülnek le az asztalok mellé. „Rendelő” – olvasom az egyik üzlet cégérét. S mellette egy zöld színű kereszt látható, ahogy a patikákban. Patika ez is: felejtő a gondokra, a bajokra. Az elülső üveglapon ez áll: „Tájékoztatjuk önöket, hogy forralt bor vény nélkül kapható.” Kissé odébb: „A kartonozó a mai napon technikai okok miatt zárva tart!” Másutt pedig: „Ittas állapotban, kutyával, fagylalttal belépni tilos!”
Újfent egy Berda-vers: „Van, aki a bort, s van, aki az eszét / issza meg! – mondotta egy bölcs korcsmáros. / Én csak a bort iszom meg olyan méltósággal / mint ama kamasz, ki a szerelemnek áldoz.” Ez a négysoros is kiírható lenne bármelyik italt mérő üzlet ajtajára.
Az uralkodó szín a szürke. Mint az ötvenes években Budapesten. Ápolatlan külsők, pucolatlan cipők, idejétmúlt, ormótlan, vegyes öltözék. Nézzük csak a fejvédőt. Ebből már következtethetünk az évszakra. Ahány ember, annyiféle kalpag. A sildes bőrsapkától a sildes vászonig, a fülre húzható sísipkától a cowboykalapig, az oroszoktól importált tökfödőig, divatbemutatót is lehetne rendezni itt.
Apropó a cowboykalapos. Árulkodó az öltözéke: a kalapból deresedő haj villan elő, földig érő, elnyűtt ballonkabát van rajta, pápaszem, fekete, tűhegyes cipő. Előtte az asztalon vörösbor. Egy nejlonzacskóban két kifli. Időnként majszol belőlük. Alighanem törzsvendég errefelé, mert amikor távozik, többekkel pacsizik. Egy magába roskadt, idősebb asszony mellett azonban megáll, és azt mondja neki: „Ne keseredj el!” Aztán odébb áll.
Van, aki az üres tányér fölött alszik. Talán nem volt ágya az éjszaka, és ez a piac most menedék, néhány órára. (Az „ágyas” pálinka 5 centjének ára 320 magyar forint.) Szakállas colos az orosz hadifogolytáborról regél. A többi hallgatja és hiszi, vagy nem hiszi, amit Háry János mesél. Már egy órája csak ő beszél, a többi – iszik. Hallgatódzom tovább. A másik asztalnál egy joviális úr a tízéves unokáját emlegeti. „Azt kérdezte a fiú: – Nagyapa, igaz, hogy a szex öregít? – Nem kisfiam, mondtam neki. Téged még biztosan nem. És ebben maradtunk.” Derülnek és felejtenek, ezáltal a nap is jónak ígérkezik. Hoppá, emitt három vagány a csülkökkel bíbelődik. Egyikük egy csontdarabot köp le a padlóra. A másik rendre utasítja: „Pfuj!” Erre megszólal a harmadik: „Uraim, ne politizáljunk!”
Pedig napirenden van a politika. A régi nóta szól a sarokban: „Antall Józsi … el, amikor nem számoltatta el a kommunistákat…” – állítja a sokadik kör után egy kisebb csoport hangoskodója. „A kormányfő intézményesítette a hazugságot” – mondja egy békésebb helyről, a véleményét vállalva az apáca. A piac asztalánál nem köntörfalaznak. „Miről tudja, hogy a miniszterelnök hazudik?” – kérdezi egy ébredő. A felelet: „Onnan, hogy mozgatja a száját.” Kisebb derültség, aztán csend, mert az evés mégis a legfontosabb. Színes gyógypirulák – nyugdíjasoknak.
„Evő-ívó ember ő? – kérdi a költő –, s ennek / ellenére mégis gyógyszert szed? / Olyan ő is, mint a gyomrát elrontott, / füvet evő eb?”
Ha a társadalom alsóbb keresztmetszetével akarsz találkozni, a budai, Fehérvári úti piacra menj, a legfelső emeletre. (Ajánljuk a miniszterelnöknek is országjáró útjai helyett.) Ez a hely ugyanis a közérzet fokmérője. Errefelé megtudhatod, hogyan él a lecsúszott magyar; mit gondol politikusokról, közállapotokról, az országról. És ne csodálkozz, ha egyik másik szegény embernek napjában csak egy üres főzelék jut. Figyeld az arcukat. Átszellemültek, amíg esznek, és kipirultak, amíg isznak. Hogy mi van előtte, és mi van utána?
Méltatlan élet.