Rendhagyó díjazottak a gálán

Jubileumi, egyben rendhagyó gálán ünnepeltek együtt tegnap este a kongresszusi központban a magyar sportolók és sportújságírók. Idén immár ötvenedszerre választották meg az év legjobbjait, a férfi győztes viszont először került ki nem olimpiai sportágból. Talmácsi Gábor sikere teljesen megérdemelt, hiszen 2007-ben valószínűleg ő népszerűsítette legszélesebb körben a magyar sportot. A hölgyeknél ugyanezen okból eshetett a választás Szávay Ágnesre. A csapatok kategóriájában a férfi kardválogatott, a szövetségi kapitányokéban Angyal Zoltán, az edzőkében Kuhárszky Zoltán – Szávay trénere – lett a nyertes.

Számtalan aranyérem, dicső tett a bizonyíték arra, hogy a magyar sport a világ élmezőnyébe tartozik. Kicsit hadd beszéljünk haza, ehhez talán az is hozzájárul, hogy a magyar sportújságírók választják meg a legrégebb óta az év legjobbjait. Az esemény, ahogy az első díjazottak és idősebb kollégák visszaemlékeznek rá, kezdetben nélkülözött minden ünnepélyességet, az elmúlt évtizedben viszont egyre jobban a show-elemek domináltak az eszmei mondandó felett; fél évszázad kellett hozzá, hogy minden a helyére kerüljön. Tegnap sportolók ünnepeltek sportolókat.
Ahogy az ember betoppant a kongresszusi központba, nem győzte kapkodni a fejét, amerre nézett, korábbi és mostani nagyságokat látott. Közöttük olyanokat is, akik nagyon régen tették tiszteletüket az eseményen. Balczó András például az abszolút versenyt is vezeti, mégis harmincöt évet kellett arra várni, hogy ezen az eseményen együtt mutatkozzon az utódokkal. Amikor azt firtattuk, miért, így felelt: „Vannak, akiknek a cintányérok hangjára máris megbizseregnek a tagjai, én nem tartozom közéjük. Ám mivel mégiscsak én vezetem ezt a különleges versenyt, úgy gondoltam, idén illendő megjelennem.”
Gyarmati Dezső más megvilágításban beszélt az elmúlt ötven esztendőről: „Díjazottként többször is jelen kellett lennem, mégis úgy érzem, mintha még sohase lettem volna ilyen ünnepségen, annyira megváltozott minden. Ahogy általában a világ, a sport sem jó irányba halad, mégis fékezi a káros folyamatokat. Magyarországon pedig azt tapasztalom, mára ez az egyetlen kapocs a különböző véleményű emberek között.”
Jellemzően a fiatalabbak, a jelen kitüntetettjei érkeztek később. Kolonics György mindjárt két társával. 1995-ben és 1996-ban Horváth Csabával lett első (és persze ötszörös világ-, majd olimpiai bajnok), idén Kozmann Györggyel várt a végeredményre. Amikor azzal fordultunk hozzá, csalódott lenne-e, ha nem nyernének, szokásos stílusában így válaszolt: „Jövőre kell nyerni. Azazhogy kellene.” Kolonics már csak ilyen. Nem feszíti szét az önbizalom, ugyanakkor sohasem elégedett azzal, amit elért. Pedig lehetne.
Mint például Kulcsár Krisztián, aki „csak” harmadik lett. „Nálam is Talmácsi a győztes, sőt még Horváth Viktort is magam elé sorolnám. Engem tökéletesen kielégít, hogy itt lehetek” – értékelt 2007 egyéni párbajtőr világbajnoka.
S nem tévedett. Valóban Talmácsi Gábor, a 125 köbcentis motoros géposztály világbajnoka lett idén az év sportolója. Amikor erről még csak mint eshetőségről beszélt, így fogalmazott: „Óriási dolog lenne, nagyon meglepődnék, ha bekövetkezne.” Bekövetkezett. Idén először egyúttal az is, hogy nem olimpiai sportág képviselője kapta a legtöbb szavazatot. Ezen is lemérhető, hogy mennyire változik a világ.
Bár a tenisz szerepel az ötkarikás játékok műsorán, Szávay Ágnes kitüntetése is inkább annak szól, hogy világszerte elismert, professzionális sportágban emelkedett a legjobbak közé. Nem tiltakoznánk ellene, ha jövőre is ő lenne a legjobb – akkor már az olimpiai bajnoki címének köszönhetően.