Wyspianski emlékezete

Száz évvel ezelőtt, 1907. november 28-án halt meg életének 38. esztendejében Krakkóban a lengyel irodalom és művészet sokoldalú óriása, Stanislaw Wyspianski. 1901-ben látott napvilágot Menyegző című drámája, amellyel új fejezetet nyitott a lengyel irodalom történetében. A nevezetes lakodalom, amely a mű ötletét adta, a Krakkó melletti Bronowicében ment végbe (a helyszín, az egykori udvarház ma már természetesen múzeum), nemesi származású vőlegény és parasztlány menyasszony volt a két főszereplő. A menyegzői éjszaka a lengyel múlt és jelen sorskérdéseinek faggatására jelentett alkalmat az írónak. Adyra emlékeztető nyelvi és költői erővel tapogatja végig Wyspianski a lengyel sebeket, néz szembe a nemzeti illúziókkal. Csaknem három évtizede készített a drámából az eredetihez mérhető filmet Andrzej Wajda, így nálunk is sokan kaphattak ízelítőt az író művészetéből.
Wyspianski egyszerre kezdett festői és történelmi-művészettörténeti tanulmányokat. A XIX. század utolsó évtizedében meghatározó szerepe volt – íróként és festőként is – a lengyel modernség, a szecesszió megteremtésében. Festett templomi üvegablakokat, tájképeket, szerkesztett művészeti folyóiratot, írt történelmi drámákat. Főképp a lengyel múlt sorsfordulói, a középkor és a szabadságharcok foglalkoztatták. Szuggesztív tájképei Krakkót és környékét örökítették meg. Igazán elismert művészként a Menyegző átütő sikere után fogadták el. Ezután már nem sok időt hagyott neki a gondviselés művészi tervei megvalósítására. Megjelentette új drámáit, és igyekezett befejezni korábban elkezdett műveit. 1906-ban kinevezték a krakkói Képzőművészeti Akadémia professzorának, és tagja volt a városi tanácsnak is. Élete utolsó éveiben sokat szenvedett. Temetése nagyszabású nemzeti demonstráció volt szülővárosában. A lengyel múlt vízióját elkészítő és a jövő reményeit mérlegelő művésztől búcsúztak. Kivételes művészt és a romantika nagyjaihoz mérhető lengyel bárdot helyeztek örök nyugalomra. Krakkó óvárosában található a Wyspianski Múzeum, itt ismerhető meg a képzőművész öröksége, sokáig emlékezetes marad önarcképe. A finom vonású, elegáns barna fiatalember pasztell színekben. Úgy éreztem, derűt kívánt sugározni ez az arc, kék szeméből mégis mintha valaminő mélabú is tükröződnék.