Barokk zene kortárs szerzőtől

Január 25-én a Batthyány téri Szent Anna-templomban, 26-án a belvárosi egyetemi templomban ad koncertet este fél nyolckor Thomas Tibérius Solymosi. A Franciaországban élő orgonaművész-zeneszerző az első hangversennyel egy napon fél négykor a korzikai orgonákról beszél a Magyar Egyházzenei Társaság tanácstermében, február 4-én pedig a hangszer társadalmi státusáról tart előadást a Zeneakadémián. Solymosival műveiről és életének alakulásáról beszélgettünk.

Tanulmányait még Magyarországon kezdte, mielőtt Franciaországba emigrált volna.
– Igen, Baróti Istvánnál kezdtem tanulni, és ez volt a szerencsém. Rögtön barátok lettünk, ő nagyon finoman és óvatosan tanította nekem az orgonálást. A gimnázium elvégzése után beiratkoztam a konzervatóriumba Lehotka Gáborhoz. Abban, hogy 1980-ban emigráltam, neki nagy szerepe volt. Huszonnégy éves voltam, amikor emigráltam. Óriási szerencsém volt, mert éppen akkor indult a bordeaux-i konzervatóriumban az orgona tanszak, s ide rögtön beiratkoztam. Közben tanítottam, és a konzervatórium elvégzése után hosszú évekig templomi orgonista voltam. Megtanultam improvizálni, amit Magyarországon az akkor uralkodó légkör miatt nem lehetett, ezzel ugyanis néha sokkal pontosabban lehet kimondani a dolgokat, mint a szavakkal. Van egy orgonamisém, amelyben például a felajánlási szakaszban gúnyt űzök a fémpénzek csilingeléséből és a papírpénzek súrlódásából. Nagyon érdekes feladat összevetni a komoly spirituális érzelmeket a mai világ perverzitásával. Tulajdonképpen ez a nyelvezet az egyetlen, ami modern a zenémben.
– Mikor kezdett zenét szerezni?
– A zeneszerzés egyik nagy kiváltó oka az emigráció volt. Nem azért lettem zeneszerző, mert az szerettem volna lenni, hanem mert a társadalmi kényszer vitt rá. A zeneszerző nem magát fejezi ki, sokkal inkább a társadalom fejezi ki magát rajta keresztül. Mozart nem volt zseni, csak a kora volt olyan, ami miatt a zenéje zseniális lett.
– Mégsem mindegy, hogy valaki megtalálja-e azt a nyelvet, amelyen ki tudja fejezni a korát, ehhez zsenialitás kell.
– Inkább tudomány. Szerintem zsenialitás nem létezik, sőt, tehetség sem. A zene mindig a királyok, hercegek, grófok, az egyház nyomására született, ezek készíttettek a pompájukhoz, a liturgiájukhoz, a ceremóniáikhoz műveket. A klaszszikus zene ilyen nyomás alatt jött létre. Püthagorasz kimutatta, hogy a zene tudomány, a XVIII. század ezt a tudományt a legmagasabb szintre fejlesztette, és a szürkeállományunk, valamint a társadalmi közeg azóta olyan, hogy nem tudunk ezen felül jutni. Bach maga mondja: mit néznek engem, mit tapsolnak? A megfelelő időben a megfelelő hangot le kell lenyomni. Csak a hely és az idő számít.
– Mit hallhatunk öntől a január 25-i, illetve 26-i koncerteken?
– A Szent Anna-templomban az életművem első szakaszában született művek közül játszom. Az emigráció után kioldódott bennem egyfajta feszültség, ez az időszak tulajdonképpen stílusgyakorlat volt számomra. A következő periódusban a Portugáliában szerzett tapasztalataimat öntöttem hangokba. Ebben az országban jöttem rá, hogy az orgona szó csak gyűjtőfogalom; minden országban a nép gondolkodása szerint épül fel. Német darabokat például nem lehet eljátszani egy portugál orgonán. A harmadik szakasz a korzikai, s az idetartozó művek hangzanak el a második, egyetemi templombeli koncerten. Korzikán háromszor jártam, tizenegy koncertet adtam. Úgy gondoltam, visszahelyezem magam abba a korba, amelyikben ezek a hangszerek születtek, és a mai tudásommal olyan barokk zenét alkotok, amely híd a klasszikus és a modern között.
– Ugyanekkor előadást is tart a korzikai orgonákról.
– Az előadásom első része az olasz típusú ripieno-orgonáról szól – ebből Magyarországon egyetlenegy van, a farkasréti templomban. Ez egy kis orgona, egyetlen, osztott klaviatúrával, olasz pedállal. A második szakaszban az orgona és az orgonista marginalizált társadalmi helyzetéről fogok szólni.
– Nemrég dedikálta frissen kiadott kottáját.
– Ezt a művet, amelynek címe Calvi himnusza, egy olyan orgonára írtam, amely 1774-ben épült, akkor, amikor XVI. Lajost és Marie Antoinette-t megkoronázták. Ez már a barokk vége. Az volt az alapgondolatom, hogy ha a királyt itt koronázták volna, és én írtam volna a koronázási misét, hogyan tudnám neki a hangszer leggazdagabb színeit megmutatni olyan klasszikus barokk formában, ami nem több, mint tíz perc. A kotta első oldalán egy felirat olvasható. Causa nostra aeterna – a mi örök ügyünk. Számomra az orgona, mint hangszer egy olyan ügy, amivel a humanista embernek örökké foglalkoznia kell. Ez a gondolat ellentmond a fogyasztói társadalomnak. Ez egy ügy, a filozófia és a tudomány örök ügye.