Botrányból ünnep

Két évtizede az angol labdarúgást vér, veríték és könny árasztotta el. A csapatokat lesajnálta, a szurkolókat pedig rettegte egész Európa. Manapság azonban a Premier League világszerte a legnézettebb és a legkedveltebb nemzeti sportverseny. Ha más tekintetben is, mint a sportág hőskorában, de az angolok ismét a futball tanítómesterei lettek.

Ravasz vagy sportszerű
Amikor Roy Hodgsont, az ismert és sikeres brit edzőt arról faggatták, kecsegtető ajánlatai ellenére miért hagyja el Olaszországot, és miért tér haza, így válaszolt: „Ha Olaszországban azt mondják valakire, ravasz, az dicséret. Angliában ugyanez sértésnek számít.” Az Internazionale, a Blackburn, valamint a svájci és a finn válogatott egykori, a Fulham jelenlegi mestere egyetlen mondatban tökéletesen foglalta össze, mitől az az angol labdarúgás, ami.
Hiszen míg világszerte általános nézet, hogy sportszerűség és tökéletes profizmus, azaz mindenáron való győzni akarás szinte összeegyeztethetetlen egymással, addig Angliában e kettő még mindig együtt jár. A fetrengő, szimuláló, játékvezetőket megtévesztő „hősök” korában csak itt fordulhatott elő, hogy bizonyos Robbie Fowler azért tiltakozott a bírónál, mert az tévesen az ő javára ítélt tizenegyest, miközben nem is buktatták, de ez egyáltalán nem egyedi eset. Fülöp Márton, a Coventry magyar válogatott kapusa például sportmúltja, itthoni tapasztalatai alapján jogosan hüledezett azon, hogy miután csapata egyik mérkőzése az ítéletidő miatt 1–0-s hátránynál félbeszakadt, társai abban egyeztek meg, hogy az újrajátszásnál félreállnak a labda útjából, és engedélyezik az ellenfélnek, hogy rögtön az első támadásból 1–0-s vezetést szerezzen. Amikor hasonló szituációban megkérdezték a soproni játékosokat – az MTK elleni őszi idényzárónak szintén 0–1-nél vetett véget a hóvihar –, gondoltak-e valami hasonlóra, magától értetődő természetességgel mondták: ilyesmi nem vetődött fel, ez nem az a közeg.
Igazuk volt. És e tekintetben a világ labdarúgásából nem Magyarország, hanem Anglia lóg ki.
Egyes-egyedül, felfelé.

Miközben az európai labdarúgás az elmúlt két hétben rövidebb-hosszabb téli álmát aludta, a szigetországban átfutballozták a karácsonyt és az újévet. Teljes fordulót rendeztek december 22–23-án, 26-án, 29–30-án, majd január 1–2-án. A csapatok tíz–tizenkét nap alatt négy mérkőzést játszottak, köztük olyanokat, mint a Chelsea–Aston Villa őrületes 4–4-e vagy a Tottenham–Reading gólcsúcsnak számító 6–4-e. Magas színvonal, szédítő tempó, csurig telt stadionok. Mondhatnánk, hogy Angliában a labdarúgás az ünnep része, de inkább maga az ünnep.
Másfél-két évtizede mindez hihetetlennek, elképzelhetetlennek tűnt. Mert igaz ugyan, hogy a Liverpool, a Nottingham Forest és az Aston Villa 1977 és 1984 között hét diadalt aratott a legrangosabb kontinentális klubtornán, a Bajnokcsapatok Európa-kupájában (BEK), de a nyolcvanas évtized közepére a sportág soha nem látott válságba süllyedt az őshazában. A latinok is megtanulták az „erőfutballt”, így technikai és taktikai fölényüknek köszönhetően az angolok fölé kerekedtek, akiknek erő helyett maradt az erőszak, mármint pályán kívül. Manchesteri, liverpooli és londoni hordák dúlták Európát, vagy éppen otthon keveredtek jelentős áldozatokat követelő belháborúkba. Az eredményeket már nem gólokban és serlegekben, hanem halottakban és sebesültekben számolták. Sikerek amúgy is egyre kevésbé voltak, hiszen a sematikus, „fölívelem, befejelem” stílust követő klubok és a válogatott sem alkottak maradandót, igaz, a huligánok és bajkeverők nem is a sportélményért jártak a stadionokba. Jellemző, hogy a korszak emblematikus játékosa az a Paul Gascoigne volt, aki nehézsúlyba itta magát, egy ízben az is előfordult vele, hogy a neki nem tetsző kérdésre válaszként egyenes adásban böffentett hatalmasat az elé tartott mikrofonba, majd továbbsétált.
A teljes megsemmisülést paradox módon két tömegkatasztrófa akadályozta meg. Két fogalommá vált tulajdonnév: Heysel és Hillsborough. Az 1985-ös brüsszeli BEK-döntőben a Liverpool vademberei elől menekülő, egymásra torlódó és egy leszakadt lelátórész alá szoruló Juventus-hívek közül 39-en hevertek holtan a Heysel stadionban, az 1989-es Liverpool–Nottingham FA-kupa-elődöntőt övező csatározásokban pedig a tribünt a pályától elválasztó rácsnak passzírozták egymást az emberek, és a tülekedésnek a 96 halott mellett több mint 150 sérültje volt Sheffieldben, a Hillsborough arénában.
Nagy-Britannia gyászolt és megdöbbent, de felocsúdott e döbbenetből, és megtalálta a megoldást. A „Taylor-jelentés” néven elhíresült dokumentum először is meghatározta, hogyan kell festenie egy futballstadionnak: az állóhelyeket kivétel nélkül ülőre cserélték, a pálya körüli kerítéseket – mint állandó veszélyforrásokat, egyúttal börtönhangulatot árasztó monstrumokat – lebontották. Mindennek persze meg kellett teremteni a biztonsági előfeltételeit. Fényképes szurkolói kártyákat vezettek be, a bejáratoknál addig soha nem látott beléptetőrendszerek szűrték meg az érkezőket, fenn a tribünön pedig videokamerákkal pásztázták a drukkereket. Az egész természetesen mit sem ért volna a megfelelő törvényi szabályozás nélkül, de azt is megalkották: akit súlyosabb rendbontáson értek – elég, ha „csak” betette a lábát a gyepszőnyegre –, több évre vagy örökre kitilthatták a stadionból, emellett a bíróságon letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
Az intézkedéscsomag elérte a hatását, de a bezárkózó angol labdarúgást még meg kellett újítani. Ez is megtörtént. 1991 nyarán az alapító egyesületek létrehozták a Premier League-et, amely deklarálta, hogy pénzügyi, kereskedelmi tekintetben független az országos labdarúgó-szövetségtől, és miután kiderült, hogy e koloncot levetve sokkal eredményesebben képes eladni a közvetítési jogokat, valamint megkötni a szponzori szerződéseket, 1992 tavaszán önálló gazdasági társaság született. Abban az időben egészen szokatlan húzásként a televíziós közvetítéseket egy fizetős csatornának, a Sky Tv-nek ajánlották fel, de ez is bejött. A néző – akár a stadionban, akár a tévé előtt – persze csak színvonalas futballért hajlandó pénzt áldozni, ezért feloldották az akkor már messze nem fényes elszigeteltséget, külföldi játékosok és menedzserek árasztották el Nagy-Britanniát.
A Premiershipben 1992. augusztus 15-én végezték el a kezdőrúgást, az azóta felnőtt szurkolói generáció számára általában meghökkentő információ, hogy ez az elképesztő sikertörténet még csak tizenöt esztendős. Pedig így van. A bukástól való félelemből, kényszerből megalkotott új vetélkedésforma mára a földkerekség legvirágzóbb futballvállalkozása lett. Az angol liga mérkőzéseit a kimutatások szerint 202 országban követik figyelemmel – az őrület határát súroló kínai rajongók egy-egy meccset több mint százmillióan néznek meg –, ez a világ legkedveltebb nemzeti sportbajnoksága. A klubok éves összköltségvetése már negyven százalékkal felülmúlja a húsz éve még legyőzhetetlennek hitt olasz Serie A-t, és nagyobb pénzeket mozgat meg, mint az NHL, az észak-amerikai profi jégkorongliga. Ez a televíziós jogdíjakon is lemérhető, hiszen a Sky kezdetben 191 millió fontot fizetett öt évért, a 2007–2010 közötti időszakra azonban már 1,7 milliárd a tarifa. Ezt az irdatlan összeget visszaforgatják a „termelésbe”, ennek ékes bizonyítékaként a játékosok jövedelme is szinte pontosan hasonló arányban a kilencszeresére nőtt: míg az induláskor, azaz 1992-ben 75 ezer font volt a Premiershipben az éves átlagkereset, addig 2004-ben már 676 ezer font az aktuális adat! Mindezek ismeretében nem csoda, hogy a Premier League előbb versenyképessé, majd egyeduralkodóvá vált, ellenállhatatlan erővel vonzza a klasszisokat. Másfél évtizede mindössze egy csapatra való, 11 nem brit és nem ír játékos rúgta a bőrt a ligában, tavalyra aztán 250 fölé emelkedett a számuk, és hogy a mennyiség milyen minőséget takar: a 2002-es világbajnokságra 101 labdarúgó érkezett angol klubokból. A pálya után a kispadot is külföldiek lepték el, a francia Arsene Wenger az Arsenalnál, honfitársa, Gérard Houllier a Liverpoolnál helyezte új alapokra a szakmai munkát, utódja, a spanyol Rafa Benítez pedig több mint két évtized elteltével Bajnokok Ligája-diadalra vezette a csapatot. A különc portugál zsenit, José Mourinhót izraeli (!) tréner váltotta a Chelsea élén, még jó, hogy Sir Alex Ferguson, a Manchester United menedzsere legalább skót, azaz szigetországi, de így is árulkodó tény, hogy a Premiership rajtja óta angol edzőnek még nem sikerült bajnokságot nyernie. Mint ahogy a csúcson a hazai tulajdonos is egyre kevesebb, ugyanis a Chelsea az orosz milliárdosé, Roman Abramovicsé lett, a Manchester United és a Liverpool pedig amerikai kézbe került.
Az angol labdarúgás a világ sportjának közkincsévé vált, de hagyományainak és tekintélytiszteletének köszönhetően szinte minden idegent a saját képére formál, az európai pályákról és öltözőfolyosókról az 1960–1970-es években végleg kiveszett, régi sportszerűség itt tovább él. Hiszen a közeg továbbra is brit, a mérkőzések átlagnézőszáma meghaladja a 35 ezret, és a találkozók alaphangulatát mégiscsak ez a hatalmas tömeg határozza meg.
Ha éreznénk is némi késztetést rá, az összehasonlítás a sportág magyar válfajával minden tekintetben teljesen értelmetlen. Egyszerű fogalmazásbeli hanyagság, pongyolaság, hogy ezt is, azt is labdarúgásnak nevezzük.