Diktatúra és hazugságszisztéma

Emlékszünk-e arra, mit mondott Gyurcsány Ferenc az őszödi hazugságbevallás nyomán kipattant botrány után a CNN riporterének 2006 szeptemberében? Azt, hogy meg kell hallgatni az embereket. És válaszolni nekik. És nyitottnak kell lenni. Ki hitt akkor Gyurcsánynak? Néhány politológus úgy tett, mintha komolyan kellene őt vennünk, aztán ezek a kis hazugságok a CNN csatornán elenyésztek a nagy hazugságok tövében.
Talán még akkor sem hagyhatnánk feledésbe merülni ezt a riportot, ha az eltelt másfél esztendő alatt a válság mérséklődött volna. Ha a politika szereplői között konszenzus jött volna létre a megoldás érdekében. Ha az ország helyzete, a demokratikus normák betartása javult volna. De sem az MSZP–SZDSZ-kormány népszerűsége nem javult, sem Gyurcsány pozíciója, elfogadottsága. A másfél éve kirobbant erkölcsi válság, kellemetlenül társulva a gazdaságival, állandósulni látszik. A kivezető út egyre ködösebb. Nemhogy az alagút végét nem látni, de már azt sem tudjuk, olyan alagútban vagyunk-e egyáltalán, amely a hegy túloldalán kivezet a szabadba, vagy csak ügyes fickók egy sötét benyílóba tereltek bennünket.
A magyar nézőnek azért maradt felejthetetlen a makacs kérdező, Nic Robertson interjúja, mert Gyurcsányt idehaza sem azelőtt, sem azóta nem kérdezte ilyen nyíltan senki a nyilvános térben, hogy miért hazudott. Egyetlen kérdezője sem mert értékrendet képviselni vele szemben, amint azt Nic Robertson megtette. Még arra is sort kerített, hogy a miniszterelnöki orr alá dörgölje: mint közjogi méltóságnak, mint kormányfőnek éppen az őszinte szavak kimondásában lenne felelőssége.
Az interjú nagyon kínos volt. Gyurcsány felelőtlen és erkölcs nélküli ember benyomását keltette. A kérdések záporában egy hiteles személyiség már bőrig ázott volna. „Ön beismerte, hogy másfél évig hazudott az embereknek. Miért hazudott másfél évig? Miért nem hagyta már korábban abba? Miért nem mondott már korábban igazat?” Az ostrom nem csitult. Robertson úr elemében volt. Ám körülbelül a riport felénél megérezte, hogy mivel partnere egy szétesőfélben lévő személyiség, nehéz lesz őt sarokba szorítani. Látott már valaki sarokba szorult amőbát? Az idehaza is leadott interjú után némely elemzők képesek voltak úgy beszélni Gyurcsányról, mint aki „állta a sarat”. Csakhogy akit a jól irányzott kérdések azért nem tiportak sárba, mert már ott volt, kedvenc lételemében, az mit is állt valójában? Robertson úr fölismerte, hogy interjúja groteszkbe fog fulladni, mert senki nem kíváncsi arra, hogy állja-e a sár a sarat. Ekkor változtatott kérdezéstechnikáján, és inkább leszögezett néhány dolgot: „A valóság az, hogy hazudott, mert azt akarta, hogy újraválasszák. Állandósították a hazugságokat, mert különben pártját nem választják meg újra.” És amikor a bátorságról hallott hablatyolni, egyből visszakérdezett: „Nem volt elég bátor ahhoz, hogy ne hazudjon?” Ismerjük el, egészen jó kérdés ez az igazi bátorságról.
Nyílt és egyszerű kérdések sorjáztak, és állítások egy vállalt értékrend alapján. Eszerint a magyar miniszterelnök „Megszegte az alapvető elvet, ami a politikusok kötelessége, hogy őszinték legyenek. Ezt megszegte. Most hogyan várja el tőlük, hogy elfogadják, amit mondott?” – érdeklődött a CNN riportere. No és mit válaszolt neki Gyurcsány? „Ez sokkal bonyolultabb.” És ezt – talán mert annyira jó mondat volt, oly frappáns – még kétszer megismételte. Nem ám zavarában, ugyan. Amúgy mindnyájan tudjuk, hogy amikor egy politikus valamiről azt mondja: „bonyolult”, arról vagy nem akar, vagy nem mer beszélni.
De tényleg olyan bonyolult szálazású a hazugság szövete? Lehet nézni igazságnak is? Lehet venni őszinteségnek is? Ha balról nézzük, fénylő igazság, ha meg jobbról, akkor ordas hazugság? „Miért kellene most bárkinek is hinnie önnek?” – tette föl a riporter a legfontosabb kérdést. És az azóta eltelt másfél esztendő bebizonyította: neki lett igaza. Gyurcsány akkor is hazudott, ott, a CNN-adásban. Bebizonyosodott, hogy bármit mond, az részévé válik a nagy manipulációnak, amely úgy tűnik, ebben a „nyüves országban” valahogy mégsem jön be. Robertson úr végül megkérdezte, mi lesz, ha „ez a bizonytalan helyzet fokozódni fog? A tiltakozás növekedni fog?” Idehaza ezt sem tudakolta Gyurcsánytól senki. Sem a közszolgálatiban, sem másutt. A mi riportereink azon dolgoztak, hogy elhitessék, a miniszterelnök most már igazat fog beszélni. Hogy igazság jött az aranyszájból, és nem leckefölmondás egy nyugati adónak: „Beszélni, meghallgatni, mit mondanak az emberek, és válaszolnunk kell, nyitottnak kell lennünk.”
Mi valósult meg mindebből? Talán a „beszélni”. Beszéd, az volt. Azon túl semmi. Ki hallgatta meg a sztrájkolókat, feltételezve persze, hogy a kormány szemében ők is „emberek”? Szóvivői útján a kormány csak gúnyolódó, lekezelő megjegyzéseket volt képes tenni. „Meghallgatni, mit mondanak az emberek.” Jó is lett volna! Talán érdemben bevonták az egészségügyieket az egész országot érintő törvény kimunkálásához? Talán hallgattak a szakmai szervezetekre? A legjobb orvosokra? Kit érdekel itt nemhogy az állampolgár véleménye, de a szakmai és a civil szervezetek sokasága? Ki figyel a hangjukra? Ki hallgatja meg a sosem közhelyekkel, hanem mindig felelősen nyilatkozó Élőlánc képviselőit? Ki válaszol érveikre? Hány tucat ügyben hány ezer aláírás gyűlt már itt össze? Ki figyel oda a kormányból a legújabb tiltakozásra? Kit érdekel itt az a több mint félszáz neves értelmiségi, akik most a vészhelyzetben próbálnak valamit tenni, de legalább hangjukat hallatni az egyre szűkebb mozgástérben, lehetőségnek érezvén még azt a vékony kis időmezsgyét is, amit a köztársasági elnök által meggondolásra visszaküldött és véglegesen még nem elfogadott egészségügyi törvény közti néhány hét jelent? Gyurcsány Ferenc másfél éve azt mondta a CNN-nek, figyelni kell rá, mit mondanak az emberek. Bár ezt valószínűleg csak kínjában nyögte ki, az Isten meghallgatta őt. Teljesült a kívánsága: kormányának tagjai azóta egyfolytában figyelhetnék, mit mondanak az emberek. Csak hát egyik fülükön be, a másikon ki. „Nyitottnak kell lennünk”? Ebben az értelemben akár nyitottnak is nevezhetők.
És most tessék jól figyelni, nem akármilyen szöveg került a kezembe. A címzett az Akadémia. Nem, ez itt most nem a kormányzati PR-anyagból véletlenül napvilágra került újabb titkos belső utasítás, de azért igencsak figyelemre méltó szöveg, már-már szépirodalom… „Megrendelünk Önöknél hazugságszisztémát, amely a jelenlegi nehéz körülmények között az állam kormányzását az eddiginél biztosabb alapon, s így nagyobb sikerrel lehetővé teszi. A javadalmazás összegét és a fizetési módozatokat Önök állapítják meg, feltételeket a kormányzat nem szab… A kormányzat rendkívül fontosnak és sürgősnek tartaná megvizsgálni a kérdést: vajon az a valami, amit általában igazságnak hívnak, ténylegesen reális valóság, vagy pedig rendkívül makacs fikció, vagyis földerítendő, hogy a társadalomban az ilyen abszolútnak látszó igazság realitás, vagy pedig bármilyen más tételt igazsággá lehet tenni?”
Nagy kérdés ez minden diktatúra számára. Talán a mai magyar értelmiség – különös tekintettel a külföldön nyilatkozókra – megválaszolhatná ezt a magvas kérdést az igazságról. Hamvas úr várja a választ odaátról. Mert ezek a sorok az ő, Megrendelés című vitriolos írásából valók, diktatúrában és diktatúráról születtek, talán Inotán vagy Tiszapalkonyán. Hamvas Béla természetesen egy fiktív kormányról írt, amely labilis helyzetét megszilárdítandó jól használható hazugságszisztémát sürget az értelmiség krémjétől.
Mi mindent ki nem találnak (előre) ezek a klasszikusok!