Egész Európára szóló diadal

Egy éve Kiel csillogó arénájában fényes magyar sikerrel kezdődött a németországi vb, tegnap Bergen sokkal kopottabb csarnoka pedig még nagyobb diadal helyszíne volt: válogatottunk a spanyolok feletti 35-28-cal robbant bele a norvégiai férfi kézilabda Európa-bajnokságba.

Ha valakinek bizonyítékra lett volna szüksége arra, hogy a modern kézilabdában a nagy és a kicsi csupán viszonylagos kategória, az már az Eb első mérkőzésén megkapta ezt, hiszen Oroszország 25-25-ös döntetlent „szenvedett” Montenegróval. Igaz, nekünk, magyaroknak nem kellett másban keresni a támaszt, mert a tavalyi németországi vb emlékezetes nyitányán válogatottunk a favorit és későbbi bronzérmes Dániát gyűrte le, úgyhogy lehet az ellenfél akárki – esetünkben a 2005-ös világbajnok –, kishitűségre soha semmi ok. Hát még úgy, hogy a spanyoloktól sérülés miatt hiányzott két olyan klasszis, aki nemegyszer keserítette már az életünket: Barruffet kapus és a Veszprémet is megjárt, kubai származású beállós, Urios Fonseca.
A vetélytársat azért így is bűnös pontatlanság és könnyelműség lett volna tartalékosnak nevezni, nem is tettük. Az otthontól való nagy távolság dacára meglepően harsány magyar tábor fogadta a bemutatást, és kísérelte meg végigénekelni az időkorlát miatt roppantul felgyorsított himnuszunkat; abban bíztunk, ha így pörög majd a csapatunk is, nagy baj nem érhet. Tartották is a lépést a fiúk a szó szoros és átvitt értelmében is, kihasználva, hogy az ibériai védelem nem is átlőhetetlen, nem is áttörhetetlen, előbb a kezdeti kétgólos hátrányt egyenlítették ki, majd 8-7-re átvették a vezetést. Puljezevics is egyre inkább belehergelte magát a meccsbe, és ez bravúrokban mutatkozott meg, amikor pedig 13-9-es magyar előnynél kirúgta Rocas hetesét, és az ellenakcióból Ilyés besuvasztotta a tizennegyediket, már-már hitetlenkedve néztünk az eredményjelzőre: 14-9 ide. Túl szép is volt, de a szünetbeli 14-12-re sem lehetett panasz.
Jöttek is gratulálni a német kollégák, ám megértették, hogy azt kértük tőlük: várjuk ki a végét. Fordulás után aztán a spanyolok egy percen belül egyenlítettek, de a vezetést nem adtuk. Iváncsik Tamást, aki Ilyés mellett támadójátékunk fő éke volt, letarolták, ő kézfejét fájlalva kiszólt a padra, hogy nem tudja megfogni a labdát, mire Nagy László összetett tenyérrel könyörgött neki: maradjon pályán! A jelenet két szereplője két percen belül három gólt szerzett, újra ötgólosra, 28-23-ra nőtt a különbség. Skaliczky László szövetségi kapitány joggal üvöltötte be, hogy biztonsági, biztonsági”, de Ilyés és Mocsai is tüzelt, és 30-23-nál tombolt a kispad és a lelátó. Már a fél csarnok harsogott, de végre nem kiabáltunk el semmit: megszületett a 35-28-as magyar győzelem! Az első két meccsen egy pontnak is örültünk volna, erre egyből kettő lett belőle. Páratlan, de együttesünket elnézve nem megismételhetetlen bravúr.
Nagy László szerint sem az: „Azért még nekem is szoknom kell, hogy így megvertük a spanyolokat, de ennyit jelent, hogy elhittük, igenis van keresnivalónk. És akkor sem ijedtünk meg, amikor a második félidő elején kiegyenlítettek, megint mi újítottunk. Szép volt, de még nem csináltunk semmit.” Mindennel persze nekünk sem kell egyetértenünk. Skaliczky László is érthető lelkesedéssel mondta: „A győzelem mellett annak is nagyon örülök, hogy lépést tudtunk tartani a nagyon gyors spanyol csapattal. Védekezésünk Puljezeviccsel az élen kiváló volt, támadásban pedig egymást múlták felül játékosaink.”
A C csoport másik, sorrendben első találkozóján a vb-címvédő németek 34-26-ra verték a fehéroroszokat, akik harcias első félidő után a másodikban kitűzték a fehér zászlót. A mai szünnap után holnap a mieinknek semmiképpen sem szabad ezt tenniük. Hiszen nem „fehérmagyarok”.