Elnökjelöltek Ki mit tud?-ja az Államokban

Kezdetben mindenféle formális szervezeti támogatás nélkül indultak a választásokon az amerikai elnökjelöltek. 1800-tól kezdődően a kongresszus tagjai úgynevezett jelölőgyűléseken (caucus) találkoztak a jelöltek kiválasztására. „Caucus király” 1824-ig uralkodott, amikor a republikánus-demokraták nem tudtak egyezségre jutni, és senkit sem jelöltek. Megerősödtek a tagállami és a helyi pártszervezetek, és 1831-ben, először az ország történetében, úgynevezett országos jelölőkonvenciókat tartottak. A konvenciókba küldendő delegátusokat különböző gyűléseken választották, vagy bizottságok jelölték ki őket. 1904-ben aztán a floridai demokraták választásokat tartottak az állam delegátusainak kijelölésére, s az előválasztások gyakorlatát lassanként a többi tagállam is átvette.
Jelenleg alapvetően három módszert alkalmaznak a nagy pártok: elenyésző mértékben még a jelölőgyűlést, ahol a párttagok nyílt vitában döntenek az egyes jelöltek mellett; a zárt előválasztást, amelyben kizárólag az adott párt regisztrált szavazói vehetnek részt; valamint a nyitott előválasztást, amelyben az adott párt bejegyzett szavazói mellett a be nem jegyzett „függetlenek” is részt vehetnek. (Jelen pillanatban az amerikai választók körülbelül 22 százaléka „független”; az ő szavazatuk döntő lehet 2008. november 4-én.) Még egy, a végső jelölés szempontjából érdekes tényt érdemes megemlíteni: míg a demokraták döntő többségben az arányos elvet alkalmazzák, azaz a jelöltek a rájuk eső szavazatok arányában osztják el a delegátusokat egy adott államból, addig a republikánusoknál többnyire a „győztes mindent visz” elv érvényesül, azaz az előválasztás győztese az adott állam öszszes delegátusát megkapja. Az előválasztások célja a jelöltek számára az, hogy minél több delegátust szerezzenek. A párt elnökjelöltségét az országos konvención az kapja, aki a delegátusok minimum ötven százalékának plusz egy főnek a támogatását bírja. Ez a demokraták esetében 2025, a republikánusoknál 1191 fő. A konvención nem csupán a fenti módon megválasztott delegátusok szavazhatnak, hanem az úgynevezett szuperdelegátusok is, a párt kongresszusi képviselői és szenátorai, országos vezetői stb. Ez azért lehet érdekes, mert ha a Hillary Clinton–Barack Obama párharc nem dől el az előválasztások alatt, akkor az országos konvención ők játszhatják a király(nő)csináló szerepet. Jelenleg Clinton szenátor nagyobb támogatásra számíthat ettől a csoporttól, mert ő számít inkább az establishment jelöltjének, s nem az illinois-i szenátor.
Papíron egy demokrata elnökjelölt, azaz vagy Hillary Clinton vagy Barack Obama esélyesebb bármelyik republikánus vetélytársával szemben. Az utóbbi tíz elnökválasztásból hetet a republikánusoknak juttató konzervatív hullám kifulladóban van; egy adminisztráció nyolc év alatt szükségszerűen elhasználódik; a demokrata választók motiváltabbnak tűnnek, mint a republikánusok; a választókat leginkább érintő kérdésekben – a gazdaság állapota, az egészségügy, az iraki háború és talán az illegális bevándorlás – a demokrata jelöltek mintha többet és mást tudnának mondani, mint a republikánusok, akik lényegében a jelenlegi politika megújított kiadását ígérik. Még pontosabban, a terrorizmus elleni hatékonyabb világméretű küzdelmet, a Bush-féle adócsökkentés fenntartását és többnyire az illegális bevándorlókkal szembeni kemény fellépést, beleértve a kitoloncolást. A demokraták vezető jelöltjei protekcionistább gazdaságpolitikát ígérnek (az amerikaiaknak több mint a fele ártalmasnak tartja a globalizációt, amely – például Paul A. Samuelson szerint – tönkreteheti az amerikai ipart, és egyfajta „iroda gazdaságot” teremt az Egyesült Államokban); általános betegbiztosítást (Obama csak a kiskorúaknak tenné kötelezővé, Clinton mindenkinek); valamint az Irakból való kivonulást záros határidőn belül – bár arról, hogy ez mit jelent, gondosan hallgatnak. A katonai kivonulás is csak a harcoló alakulatokat jelenti; a kiképzők és a terroristaellenes erők maradnának. Ennek az álláspontnak a magyarázata aránylag egyszerű: egyrészt ne vádolhassák őket puhasággal (ami kedvelt republikánus vád a demokratákkal szemben), másrészt az Egyesült Államok érdekei és a világban elfoglalt hegemón helye, annak minden előnyével és hátrányával, nem fog változni attól, ha az elnököt már nem George W. Bushnak hívják.
A demokrata táboron belül lényegében ketten maradtak állva: mindössze idő kérdése, hogy John Edwards mikor száll ki a versenyből. Hillary Clinton és Barack Obama két, egymástól jól elkülöníthető jövőképet testesít meg. A volt first lady jelszava a „Készen a vezetésre”, ami bővebben annyit jelent, hogy a politikai életben eddig leélt 35 éve elegendő tapasztalattal ruházta fel, hogy az első perctől kezdve kompetensen tudjon dönteni a legbonyolultabb bel- és külföldi kérdésekben. Továbbá Hillary Clinton pragmatikus politikát ajánl, pontos törvényhozási javaslatokkal. Ő elsősorban az „észre” apellál, s a személyisége is (legalábbis a nyilvános szereplései alatt) egy hidegen számító, rendkívül felkészült és keményen céltudatos politikust mutat. Barack Obama jelszava a „Változás, amiben hihetünk”. Első ciklusos szövetségi szenátorként nem támaszkodhat hosszú tapasztalatra, helyette inkább a „remény” és „összefogás” jelöltjeként próbálja eladni magát. Az amerikai álom mítosza megtestesítőjének kívánja mutatni magát: egy kenyai apától és fehér anyától származó ember a hatalom csúcsaira emelkedhet a tehetségével, szorgalmával és kitartásával. Míg Clinton kampányfőnöke, Mark Penn egy nemrég kiadott könyvében arról ír, hogy nem létezik egy Amerika, hanem miriádnyi Amerika van, addig Obama egy közös, pártokon átívelő víziót vázol fel. Nem véletlen, hogy Clintont támogatja a demokrata regisztrált szavazók többsége, míg a „függetlenek” között jelentős előnnyel vezet Obama Clintonnal szemben. Ez a tény inkább egy Hillary Clinton-jelöltséget vetít előre: a következő előválasztások, így a február
5-i „szuperkedden” sorra kerülők, amikor húsznál is több államban tartanak előválasztásokat, jobbára zárt előválasztások lesznek sok delegátussal (pl. Kalifornia, New York). Obama Iowában és New Hampshire-ben többek között azért szerepelt olyan jól, mert azok „nyitottak” voltak és a „függetlenek” többsége őt támogatta Clintonnal szemben. Továbbá a demokrata törzsszavazók többsége vonzóbbnak tartja Clinton gazdaságpolitikáját; a New York-i szenátor legutóbb egy 70 milliárdos gazdaságélénkítő csomagot ajánlott. A Clinton-csapat eredeti stratégiája – tudniillik hogy Hillary Clinton elkerülhetetlenségét hangsúlyozva elrettentsék a riválisokat a párton belül – nem vált be. Egy elhúzódó Clinton–Barack párharc viszont „elkerülhetetlenül” kiélezi a hangnemet, amire már Martin Luther King Jr.-nak és Lyndon Johnsonnak az 1964-es polgárjogi törvény elfogadtatásában játszott szerepéről kirobbant (ál)vita már példát szolgáltatott. Egy elhúzódó és elmérgesedő vita ronthatja Hillary Clinton esélyeit az országos választáson, mert eleve a legmagasabb az elutasítottsága.
A republikánusoknál ködösebb a helyzet. Egyrészt a republikánus szavazók háromnegyede szerint még túl korai elkötelezni magukat egyik vagy másik jelölt mellett, ami azt jelenti, hogy nincs igazán átütőerejű jelöltje a pártnak. Másrészt az eddigi négy előválasztást vagy jelölőgyűlést három különböző politikus nyerte, akik közül kettő – a baptista lelkész és volt arkansasi kormányzó, Mike Huckabee és a mormon vallású, volt massachusettsi kormányzó, Mitt Romney – nem valószínű, hogy ott lesz a célegyenesben. Egyre nagyobb az esélye a korábban már leírt John McCain arizonai szenátornak és talán a volt New York-i polgármester, Rudolph Giuliani lehet a legveszélyesebb ellenfele.
Az utóbbi politikus rendhagyó és kockázatos stratégiát választott: a korai kisebb államokat elhanyagolva a nagyobbakra koncentrál, és a január 29-i floridai előválasztást szánja az igazi belépőjének. A stratégiája részben azon alapul, hogy addigra a vetélytársai semlegesítik egymást. Ha viszont McCain még nagyobb lendületet nyer addig, akkor elképzelhető, hogy a keménykezű Giuliani eltaktikázta magát; az országos felmérések szerint az első helyről máris a negyedikre esett vissza. A republikánus oldalon a homályt csak növeli, hogy a törzsszavazók valójában egyik jelölttel sincsenek megelégedve (míg a másik oldalon a döntő többség akár Clintonra, akár Obamára szívesen szavazna az országos választáson). Huckabee megfelelően vallásos, de semmilyen külpolitikai tapasztalata sincs, ráadásul összességében adót emelt, ami a republikánus törzsszavazók szemében halálos bűn. Romney mormon, és a múltja őt is üldözi: kormányzóként úgynevezett liberális ügyeket is támogatott (abortuszhoz való jog, egyneműek házassága stb.). Giuliani hasonlóképpen ezek mögé a liberális ügyek mögé állt polgármesteri időszakában, ráadásul már a harmadik házasságában él, ami az értékkonzervatívoknál alkalmatlanná teszi egy erkölcsös kormányzatra. Ugyanakkor ezeket a liberális botlásait neokonzervatív külpolitikával (unilateralizmus, a katonai erő preventív alkalmazása stb.) és neoliberális gazdaságpolitikával (adócsökkentés, piaci alapon működő ellátórendszerek stb.) próbálja ellensúlyozni.
McCain túlságosan önfejű, sokszor kilógott a republikánus táborból (például a kampányfinanszírozás kérdésében, vagy Bush elnök adócsökkentése ellen szavazott), bár elképzelhető, hogy a megválaszthatósági rátája miatt, ami magasabb, mint republikánus ellenfelei, lelkiismereti kompromisszumot köt magával a törzsszavazók többsége. McCain esélyeit növeli, hogy Obama mellett őt fogadják el leginkább a „függetlenek”, ami egy Clinton–McCain párharcban döntő lehet – a republikánus táborban ugyanis szinte biztosra veszik, hogy Hillary Clinton lesz a demokrata elnökjelölt. Ha McCain jól szerepel Dél-Carolinában, és ha Giuliani nem győz Floridában, és gyengén szerepel a „szuperkedden”, akkor gyakorlatilag két középutas politikus rivalizálása várható a Fehér Házért novemberben.

A szerző egyetemi docens, Amerika-szakértő