Le Flaneur – ezt a címet adta 1882-ben megjelentetett hetilapjának Eugčne Atget, az alig huszonöt éves francia fiatalember. Magyarra szinte lehetetlen lefordítani a szót, hiszen sokkal többet jelent, mint amit a szótárban olvashatunk: kószálót, csatangolót, cél nélkül sétálót. Valójában arra a nagyvárosi polgárra utal, akinek az urbánus környezet nem egyszerűen az élet kereteit jelenti. A flaneur látszólag cél nélkül sétál, valójában azonban a teljességet igyekszik megélni, amelyet a metropolis biztosít a maga nyüzsgő életével, sugárútjaival és tereivel, pompás épületeivel és meghitt zugaival, a nyüzsgő tömeggel és a csenddel, amely a parkok padjain üldögélőt körülveszi. Hol is élhetne máshol, mint Párizsban, ahol a csupán négy számot megért humoros hetilap megjelent, s persze mikor is válhatna jellegzetes figurává, mint a XIX. század végén, amikor a fény városa Hausmann báró nagyszabású városrendezési terveinek köszönhetően igazi világvárossá változott?
Az egyik szám címlapján éppen Atget rajza látható, előkelő dámát és az élet örömeibe láthatóan belefáradt lovagját ábrázolja a budoárban, a másik címlap egyszerre utal a színház és a képzőművészet világára, hiszen a felirat a híres-hírhedt Salon kiállításait idézi, de a függöny, amelyet a kíváncsi, kezében festőeszközöket tartó formás fiatal hölgy éppen elhúzni készül, egy színpadot választ el a közönségtől. Mintha nemcsak a párizsi polgárok életébe kívánna bepillantást adni a lap, de vallomás, önéletrajzi töredék is volna, utalás arra, amit Eugčne Atget megélt, s mintha előre jelezné azt is, amivé később válik.
Ez a kettősség annál inkább fontos, mivel Atget életéről valójában keveset tudunk. Libourne-ban született, korán árva lett, Bordeaux-ban nevelkedett a nagyszüleinél. Huszonegy évesen nagy tervekkel érkezett Párizsba, a Zenei és Színházi Konzervatóriumba azonban csak második próbálkozásra jutott be. Akkor azonban már behívták katonai szolgálatra, így két éven át hősiesen küzdött, hogy egyszerre álljon helyt a konzervatórium vizsgáin és a 62. gyalogezred harcgyakorlatain. Az első nem sikerült, 1881-ben kizárták a konzervatóriumból, katonai szolgálatából nagyszülei halála miatt bocsátották el idő előtt. Akkor született meg a rövid életű lap, a Flaneur, de Atget hamarosan visszatért a színház világához. 1886-ban ismerkedett meg Valentine Compagnonnal, későbbi feleségével, akivel több évtizeden keresztül játszott vidéki városokban, majd párizsi külvárosokban, miközben ismeretterjesztő előadásokat tartott a színház világáról.
Kortársai szerint harmadosztályú szerepekben játszott, de ő egészen 1912-ig színésznek nevezte magát névjegyén annak ellenére, hogy akkorra megalkotta fotográfiai életművének jelentős részét. Első felvételeit 1882-ben készítette, 1892-ben jelent meg első hirdetése a La Revue des beaux-arts című folyóiratban, amelyben „művészek számára készült dokumentumként” igyekezett népszerűsíteni tájakat, fákat, virágokat, pittoreszk részleteket ábrázoló felvételeit. Ezekkel a képekkel indult a Paysages-Documents sorozat, a nagy vállalkozás, amely a sikertelen színészt azzá tette, amiként ma is tiszteljük, a fotográfia történetének meghatározó alakjává. A régi Párizsról talán senki nem tudott annyit, mint ő, megannyi részletet ma már csak az ő képeinek köszönhetően ismerünk. Egyik barátja így írt róla: „Ismeri a nagy repertoárt éppen úgy, mint a legromosabb hátsó udvarokat a régi Párizsban.” Sikerének talán éppen az a titka, hogy a fotográfiában ugyanazt kereste, mint a színházban vagy a lapkiadásban: az élet teljességét, amely a részletek sokaságából áll össze. Legújabb méltatóinak egyike, Eric Hazan 2002-ben Prousttal állítja párhuzamba, hiszen az ő életművük „Franciaországban a két utolsó nagy kísérlet arra, hogy valami teljeset hozzanak létre – nem egy-egy műalkotás totalitását illetően, sokkal inkább egy sajátos világ egészét átfogó ismeretanyagként”.
Lámpaernyőket áruló férfi a Rue Lepic utcakövein, piaci jelenet a Rue Mouffetard-ban – jellegzetes figurák a régi Párizsból, olyan helyszíneken, amelyek máig a város mitikus pontjai közé tartoznak. Sikátorok, amelyeket régen elbontottak, kirakatok, amelyeket régen átalakítottak, hátsó udvarok és lépcsőházak, parkok és folyóparti képek, városfalak, amelyekből mára talán semmi nem maradt, a harmadik világ bádogvárosait idéző bódék a Porte d’Italie környékén… Prostituáltak, akik ma is úgy lesik a vendéget, mint az idők kezdetén, clochard-ok, akik ma ugyanúgy a metró szellőzőnyílásain kiáramló levegővel melegítik maguk, mint Atget idején. Hét nagy albumba rendezte a fotográfus a képeket, amelyeket az 1900-as világkiállítás lázában égő városról szóló könyvek is egyre gyakrabban közöltek, s amelyekből a nagy közgyűjtemények egyre nagyobb számban vásároltak. A párizsi történeti könyvtár ma több mint ötezer felvételét őrzi, a Bibliothčque National de France 3600-at, de a londoni Victoria & Albert Museum vagy a berlini Kunstbibliothek is tekintélyes gyűjteményt mondhat a magáénak Atget felvételeiből.
Hogy az életmű ilyen teljességben fennmaradt, abban a közgyűjtemények nagy vásárlásai mellett Atget barátainak is kiemelkedő szerepük van. Elsősorban Berenice Abbott-nak, aki megmentette a hagyatékban maradt 1787 negatívot és 10 000 levonatot, s aki saját, New Yorkban készült képeivel továbbvitte a francia fotográfus örökségét. Miközben azonban a régi Párizst ábrázoló képek dokumentumértéke egyre inkább nyilvánvalóvá vált, Atget a modern művészet történetének is fontos szereplőjévé avanzsált. Halála előtt egy évvel, 1926-ban a La Révolution surréaliste című folyóirat a címlapján közölte egyik felvételét. A kép a Bastille téren készült 1912-ben egy csoportról, amelynek minden tagja az égre tekint. Napfogyatkozásra várnak, fölemelt kezükben kormozott üveggel, de a folyóirat címlapján a fotó a titokzatos, sok-sok képzettársításra alkalmas Az utolsó átváltozás címet kapta. S valóban titkokat őriz Atget sok-sok felvétele, sorsok, történetek sűrűsödnek a képeken. A Művészet a régi Párizsban sorozat egyik felvételén például egy vendéglő, az Au petit Dunkerque bejáratát látjuk, s a nyitott ajtóban egy férfialak elmosódott képe jelenik meg, mintha szellemalak volna. A régmúlt üzenetét hozza? A szürrealizmus álomszerű képeinek előhírnöke? Vagy talán maga az egykori flaneur, aki hosszú sétái során megpihen egy pohár jóféle normandiai almabor mellett?
Európai Parlament
Magyar Péterék az EPP-vel és a baloldallal közösen mentegetik Ursula von der Leyent
