Köznapló

December 28., péntek
Bobrowskit olvasom: újra a Levin malmát. Semmi modernkedés, semmi stílbravúr. Írása jóízű és tiszta, mint a hegyi patak vize a jég alatt. 1965-ben buta vakbélgyulladás végzett vele negyvenhat évesen. Nem vették észre az orvosok. Ha észreveszik, lőttek volna Grass úr Nobel-díjának. De hát ma már se a perverzió, se az SS-múlt nem akadály. (Nem pikáns, hogy Kertész Imre ugyanazt a díjat vette át Stockholmban, amelyet Herr Grass? Mosdatták is erősen a Bádogdob íróját – no, nem a német sajtó. A magyar. Sose tudjuk meg, éltanulói kaptak-e Lübeck mellől köszönőlevelet?)
Jártam Bobrowski házánál Berlin-Friedrichshagenben. Sógorom barátja vitt el. Nem gondoltunk rá, hogy az özvegy csak akkor fogad látogatókat, ha előtte bejelentkeznek. Így aztán a kapu előttünk zárva maradt.
A közeli kocsmáé az Ahornalleen nyitva volt.
A Pinselkneipe afféle művészkocsma, de hőbörgés, megváltó szándék és hangos sörböfögés nélkül. Radebergert mértek, Honecker idejében ez kéjes kivételt jelentett. Kortyoltuk a sört, nézelődtünk. A falakon annyi kép, hogy szinte lökdösték egymást. A piktorok ajánlása kivétel nélkül a kocsma gazdájának szólt. Sör- és fasírtadósságaikat törlesztették velük, mondta kísérőm. A képek nagy száma jelezte, hogy a festők meg tudtak egyezni a kocsmárossal a művészet és a sör ára közti arány egészséges mértékében.
De a képek mást is jeleztek.
Azt, hogy az olyanfajta nemzetköziséget, amilyennel Liebknecht elvtárs és Rosa asszony tizennyolcban kiállt a berlini terekre, nem mindenki érti. A kocsmárosok világosabban fejezik ki magukat. Olyanformán, hogy a sör meg a fasírt a művészet világában máig megtérülőbb befektetés, mint a kommunisták jelszavai. Ezért gondolom, hogy forradalmat a művészettel kéne kezdeni. Javítani a szépérzéket, bővíteni szóhasználatot, és mérsékelné a vérengzést.
A munkást a sör mellől igenis oda lehet vezetni egy kép elé. Látod, Horst (vagy Mario vagy John – a nevek cserélhetők), ez itt Nolde úr festménye. Tudod, aki tegnap ott ült a sarokban azzal a szőkével. Hogyne, a képen is a szőke van, csak kevesebb rajta a ruha. Igazad van, úgy is mondhatjuk, hogy semmi. De szép, nem?
Így kellett volna megforgatni a világot, nem a vastag bukszások millióival. Ma már tudjuk, egyformán tömték pénzzel a nácikat és a komcsikat. Ha itt nem jön be, bejön majd ott. Lenin sose jutott volna semmire a német burzsoázia pénze nélkül. Még Kun Béla is kapott belőle, hogy tönkretegye vele Magyarországot. Aztán ott van ugye ez a Hitler. Szidják, elmondják ördögnek, mindennek – hogyhogy nem jut eszükbe néha Thyssen báró? Kruppék? Nélkülük az osztrák Schickelgruber még most is egy müncheni kocsmában szónokolna.
Mi hallgattunk Friedrichshagenben. Így is kiderült, hogy magyar vagyok, és Bobrowski dolgában pórul jártam. A szomszéd asztalnál bőrkabátos fickó üldögélt. Arca kemény, mint a kőszoboré a Don Giovanniban. Hirtelen felállt, és szólt a csaposnak. Az hátrament, és egy vékony képes füzetkét hozott elő. A kőszobor hatalmas mancsa finoman rakta asztalomra. A címlapon Bobrowski, belül fotók a dolgozószobáról, a clavichordról, amelyen szívesen játszott, a könyveiről, a gyerekekről.
Már a villamoson ültünk, amikor észrevettem még egy képet. Az író épp Grass-szal vitázik. Bobrowski keresztény szerzőnek számított, Grass radikális baloldalinak. Komplikálta a dolgot, hogy az előbbi Németország keleti felén élt, az utóbbi a nyugatiban. Mi lehetett a vita tárgya? Kár, hogy az ajándék képek némák.
Így aztán maradtak a könyvek. Bobrowski könyvei, mert Grasséit, mióta kipattant a kínos história, nem olvasom. Tavaly küldtek Berlinből egy CD-t, rajta a Nobel-díj után adott interjú 2000-ből. Máig ott van a polcon felbontatlanul. Aki üzen, annak szívesen elküldöm.
És még valamit…
Ha az okostojások valahol (kulturális tévémagazinban, olyan interjúban, amelyet X. író folytat Y.-nal, vagy fordítva) hamis hangon kultúrát emlegetnek, eszembe jut a bőrkabátos friedrichshageni fickó. A hatalmas tenyere. Meg az, hogy az ilyen miért nem csap közéjük?
Persze még eljöhet az óra. Mert ez így nem maradhat sokáig.

December 30., vasárnap
Ma reggel a közszolgálatinak mondott magántévé (mármint Nap-kelte) a következőt mutatta. Bangó Margit hangja és kemény asszonyi fogása oly mértékben megragadta Aradszky Lászlót, hogy képtelen volt tőle megszabadulni, bár kérdés, akart-e egyáltalán. Aranyeső – ezt a cigány dalt volt módunk a Kossuth-díjas nótaművésznő hangján élvezni. Összekapaszkodását az örökifjú slágerénekessel premier plánban mutatták. Nem volt rendes dolog. Arcukon abszolút érvényesültek a túlpárnázott vonások.
A Bangó, Aradszky kettőst Lakat T. Károly hívta meg. Voith Ágit is, aki visszafogottabb volt az előbbi kettőnél. „Én most nem szólok, mert fáradt vagyok” – adta tudtára a nézőnek iránta érzett megbecsülését. Juszt László is ott volt, mosolyát adta is tovább Sas Józsefnek. Teli volt mosollyal a stúdió, ment a nóta, ment a színvonal, hamis hangokkal fűszerezve, egyre lejjebb. Ezután jött Lakat T. meglepetése.
Nótás kedvű volt az apám, danászta egy kalózfelvételen Puskás Ferenc, fröccsökkel aládúcolva az ingatag énektudást. Kár volt érte, mi nem ezért szerettük Öcsit. Ugyan örült volna-e, ha hallja? Alulmúlására Sas József vállalkozott. Ugyanezt a nótát adta elő, de más szöveggel. Ezzel: „Kisebbség volt édesanyám, kisebbség volt édesapám…”
Előző nap néztük-hallgattuk Aznavour 2004-es születésnapi koncertjét. Az énekes színész nyolcvanéves volt akkor. Elegánsan, finoman, régi súlyát hozva énekelt, híréhez méltó hangon. Mértéktartó volt világsztárként is.
Mert a művészetben talán ez a legfontosabb. Ha elvész a mérték, jön a dajdaj, a ripacsság, a gagyi. A politikában sincs másként. Emlékeznek a Magyar Köztársaság miniszterelnökének választási násztáncára? Vagy arra, hogy öregecskének nevezte bizonyos életkor után a hölgyeket? El tudják képzelni, hogy Chirac vagy bármelyik francia politikus ilyenfajta ízléstelenségre ragadtatja magát? Aligha.
Sas József Párizsban éhen is halna gusztustalan nótájával. Nálunk „kiváló művész” lehet. Más kérdés, miből vált ki? Ebből, ami itt van?

2008. január 2., szerda
Évekkel ezelőtt nagyon háborogtam valami miatt. Úgy éreztem, a sors igazságtalan hozzám. Kolléganőm hallotta a kifakadást. Szólt, hogy tud egy helyet, ott módom lesz a sors ítéleteit közelről megismerni. Töltsek egy hétvégét abban a református otthonban, ahol a szellemi fogyatékos gyerekeket ápolják. Tegyem tisztába a maguk alá csináló tizenéveseket, töröljem le a nyálát a negyedóránként felüvöltő magatehetetleneknek, és töltsem hálótermükben az éjszakát, őrizve nyugtalan álmukat. Elég lesz egy hétvége, s másként fogom megítélni, kihez kegyes a sors és kihez kegyetlen.
Nem mentem el. Már a gondolat megcsendesített, hogy van ilyen hely. De a sors számon tartotta kifakadásomat. Nem engedi, hogy elfelejtsem.
Egy ideje gyakran járok a vámosmikolai öregotthonba. Anyámat ápolják ott. Kilencven felé tart, és előfordult már, hogy nem ismert meg. Vannak ilyenek többen.
Végigmegyek a folyosón, látom, ahogy kinn ülnek egyetlen szó nélkül. Néznek maguk elé, vagy el, a meszszibe: érzem, csak látszólag vannak jelen. Olyan tartományban járnak, ahová nincs belépésem. Ahol a szavaim, legyenek bár ékesek, üresen csengenek. Sőt szavak ott nem is kellenek, ha meg akarják tudni, mi fontos és mi nem.
Itt is van, akit pelenkáznak, másokat az ebédnél kell etetni-itatni, sokak alatt tolókocsi – nem győzök ámulni.
A nővérek arcán ámulok. Égi fényt látok rajtuk. Ha fennhangon kimondanám, csodálkoznának. Gyanús lenne, hogy magasztos szóval közelítenék feléjük. És meglehet, azt is sokallnák, ha munkájukat dicsérve keresztényi türelmet emlegetnék.
Elszoktak tőle. A kor miatt. Mert nevetségessé tesz mindent. Leáztatja rólunk a szép szavakat, mintha mind érvénytelen bélyeg volna, pedig nem azok. Mi lesz így a világból, ha a fontos dolgokért is jópofáskodni kell, különben nem méltatják őket figyelemre. Győzikék és más tévémajmok szóhasználata lesz a trend?
Van Mikolán néhány öreg, látni, hogy soha nem volt olyan jó dolguk, mint az otthonban. Nem a koszt miatt, nem azért, mert elviszik kirándulni őket, tartanak nekik karácsonyi előadást, meg hogy mindig levágják a körmüket, a hajukat. Amiért jobb nekik ott, a mód, ahogy szólnak hozzájuk. Szemük jelzi az örömöt. Fény gyúl bennük, egy kevés abból a világosságból, ami még maradt. És látni a kézen is, amikor utánanyúl a másiknak, a nővérének. A mozdulatban bátortalan hála van.
Úgy kéne alakítani a világ dolgait, hogy legjobb sora az embernek kicsi gyerekként meg majd akkor legyen, amikor már nem sok hely marad számára a világban.
Nehezen rakosgatom egymás mögé a szavakat. Nem a hála miatt. Nem azért, mert anyámat ápolják ott. Félek, hogy túlságosságba keveredem, amikor egyszerűnek kéne lennem. Úgy kéne fogalmaznom, olyan tisztán, amilyenek a szobák, a folyosók, a tányérok – a tisztaság sokat elárul a dolgok rendjéről. A gondozók lelkéről is, de most nem arra gondolok.
Az otthon a fővárosé, falai közt mégis mintha minden aszerint történne, ami a környékbeli földekről árad oda. A Börzsöny hegyeiből. Abból, amit a természet diktál, amelynek törvényei, ha akarjuk, ha nem, érvényesek mindannyiunkra.
A tavasz után nyár jön, a nyár után ősz, az őszt pedig a tél követi.