Köznapló

Január 11., péntek
Szabó Ervin idejében az olvasó nép volt a cél. Ma átnevelés folyik. Egyre több könyv lényege a kép. Nem olvasni kell. Nézni. Lapozgatni. Bámulni. Csakhogy a képeskönyvek drágák. A kiadók úgy döntöttek hát, olyasmit dobnak piacra, ami a pénzeseket érdekli. A sznobokat. Az újgazdagokat. A tökfejeket. Az ő szemükben a mindennapok unalmasak, másra vágynak. Arra, ami a gazdagságról, a hatalomról szól. Lehet a hatalom tegnapi, és nem számít, ha a gazdagságnak nyoma sincs. Őket a stílus érdekli. Meg az, hogy a régiek mint csinálták. Kik a régiek? Az arisztokraták. Helyes. Jöjjenek az arisztokraták. És karácsonykor megjelentek a könyvesboltok kirakatában a magyar főrendek. A képeskönyv címe: Arisztokraták ma.
Huszonegy beszélgetés huszonegy család találomra választott tagjával. Arányba állítva a terjedelemmel és a sok (amúgy kitűnő) képpel, rögtön látni, hogy nem lehet más, csak felületes. Az is. Pedig szerzője, Adonyi Sztancs János jó ösztönű riporter, s okkal várjuk, hogy ezek az ösztönök elkalauzolják a mágnásvilágban is. Bánatunkra a szerző zavarban van. Elolvad, ha egy Esterházy segíti le a kabátját, modortalanságokat enged meg magának, ha beszélgetőtársa fiatal nő. A legnagyobb baj mégsem ez. Kérdezni kéne, és ő nem kérdez. Vagy csak úgy. Épphogy.
Tiszta sor, hogy kérdés híján mindenki arról beszél, amiről akar. Ámul az ember, amikor a szerző Bethlen Farkassal, Verőce polgármesterével diskurál (mellesleg ez a legjobb interjú a könyvben), és nem kerül szóba Bethlen István, és az, hogy negyvenötben elhurcolták az oroszok.
A könyv elvisz bennünket egy Bánffyhoz, ám egy hang se esik Bánffy Miklósról, pedig ő az, akinek apropóján meg lehetne pendíteni, mennyi tévedés él bennünk a magyar arisztokráciáról. Nem ismerjük őket, hisz osztályukat az irodalom alulról nézte, ők pedig felülről kezelték a nem főrangúakat.
Bánffy Miklós kivétel. Az egyetlen, aki első kézből írt olvasható könyvet az arisztokratákról. (Első kötetének címe: Megszámláltattál, a másodiké: És híjjával találtattál, a harmadiké: Darabokra szaggattatol.) Megmutatta, mint lehet hidat verni kékvérűek és „alsóbb” néposztályok között. Nem azzal, amire a könyv párszor utal: hogy lojálisak voltak a személyzethez. A hídveréshez több kellett. Tehetség. Bánffy esetében művészi tehetség. Ezért lehetett Bartók színpadi bemutatóinak díszlet- és jelmeztervezője. (Társszerzője Balázs Béla volt, egy kommunista…)
Hogy egy könyv milyen lesz, nagyban függ a szerzőtől, de még inkább a kiadó-szerkesztőtől. Ő írta a fülszöveget. Nagy alkalom: megtudhatók a szempontok. Nos, a szerkesztő véleménye szerint fölöttébb fontos, hogy egy gróf Batthyányt kicsaptak az iskolából, meg hogy Podmaniczky báró kosarat kapott Beethoven ellenében a Brunswick lánytól. Értjük… Mégis bátorkodunk megjegyezni, hogy e módszer akkor üdvözít, ha a könyvben színésznők és más kulturális köztényezők szerepelnek. Ám itt a magyar arisztokráciáról van szó.
Adonyi Sztancs bajban lehetett. Kiadója felhőtlen csevegést akart, kölcsönkapott történelmi fotókkal a háttérben. Anekdotáznia kellett hát, lehetőleg kerülni az arisztokrácia felelősségét, kastélyaik és könyvtáraik kifosztását, miként történelmi érdemeiket és bűneiket is. A kisimított anyagot szépen lehet adjusztálni. Kiszolgálja a tágas ízlést, és kitűnő ajándék okosnak és nem okosnak. Semmi kétség, a siker titka ma a pártatlan felszínesség. A képeskönyv e szempontnak tökéletesen megfelel, így sikere garantált.
Míg el nem felejtem: a könyvből hiányoztak a Báthoriak, a Rákócziak, az Andrássyak, a Wesselényiek, a Nádasdyak. Ők nem lehetnek részesei a sikernek. Ugyan bánják-e?

Január 13., vasárnap
Most, hogy civilben, hétköznapiságában mutatta meg magát a kormány és a pártelit, sok minden megvilágosodott. Álltak főnökük mögött az egri sajtótájékoztatón, mint egy tablóképen, amelyet szétszéledés előtt szoktak készíteni kisvárosi fényképészek. A tévé mutatta a túlexponált arcokat. Fakók voltak. Fásultak. Egykedvűek. Aki nem tudta, kiket lát, azt hihette, egy ktsz évadzáróját tartják. Olyanét, amely csődbe jutott. Portékájuk ráfizetéses, már nem kell senkinek.
Különböző (faj)súlyú és évjáratú miniszterek, mint részlegvezető szakik, egyik lábukról a másikra álltak. Főnökük megint másról beszélt, de ők tudták, hogy nagy a baj. Nem csak az országé. Az övék is.
Egyikük összerezzent. Hallotta kintről a kiáltást: Tolvajok vagytok!
Néztem őket a képernyőn, és az ifjabb Tisza jutott eszembe. Gróf Tisza István. Ha belépett valahová, a szoba, a terem, a páholy megtelt méltósággal. Azzal, amit nem adhat rang, hatalom, se vagyon. Szobra felállításának napjaiban csaholt rá néhány kócos sajtómitugrász. Tudta-e közülük egy is, hogy Arany János volt a nevelője?
Peter Brook, a színpad nagy angol rendezője bejárta a világot. A kabuli bazárban tette rá a legnagyobb benyomást valaki: „Egy öreg varga mellett mentem el, törökülésben üldögélt a standján, s épp a teáját töltötte ki. Olyan nemes és méltóságot sugárzó feje volt, hogy nem tudtam továbbmenni, megálltam és néztem.”
Az egri csapatot képtelenség volt nézni. Méltóság helyett beletörődést mutatott az arcuk, s az ácsorgás kiölte belőlük tartásuk maradékát is. Ezek irányítják ma Magyarországot? Otthagytam a tévét. Még mindig Tiszára gondoltam. Nemes jellem volt, mégis lelőtte Kéri Pál, a vörös anarchista. Az egri társaságot alighanem méltatlannak találta volna erre.
Gurdjieff szerint a rendkívüli jellemet arról ismerni fel, hogy egyformán képes figyelni a rábízott bárányra és farkasra. Egyforma érzékkel fogadja el az egyik gyöngeségét és a másik kegyetlenségét, és a rendkívüliség képes kibékíteni, egyesíteni és egyensúlyban tartani a kettőt.
Az egri tablón lévők az elmúlt években a legszelídebb bárányokból is tömegével csináltak farkast. Most csodálkoznak. Sápadtak. Vacognak.

Január 14., hétfő
Olvastam egy történetet. Jókedvre derített. Úgyhogy nem volna helyes, ha megtartanám magamnak.
Az apáthoz egy nap ifjú szerzetesjelölt érkezett. Egy kissé ismerem már Buddha és a mesterek tanítását, de tanácsokat még szívesen fogadok, mondta. Az apát sose látott ennyire szemtelen jelöltet. Faggatni kezdte.
– Szoktál azon fáradozni, hogy rátalálj a helyes útra? – Szoktam. – És milyen gyakorlatokat végzel ilyenkor? – Amikor éhes vagyok, eszem, amikor álmos vagyok, alszom. – Ne beszélj! Ez a te buddhizmusod? – Ez az én buddhizmusom. – Na és mindenki buddhista, aki ezt teszi? – Nem mindenki. – Miért nem? – Mert amikor ők esznek, nem esznek, hanem különféle más dolgokra gondolnak. És amikor alszanak, nem alszanak, hanem különféle dolgokról álmodnak. Ezért nem olyanok, mint én. Én tudom, hogyan kell enni, hogyan kell aludni. – Ha te ezt valóban tudod, akkor nincs szükséged semmiféle tanácsra – csapott jókedvűen az ifjú vállára az apát, de néhány tanácsot mégis adott a szerzetesjelöltnek.
– Hagyd a fenébe az egészet! Te normális vagy. Kerüld el messzire a kolostorokat és a filozófusokat! Ha éhes vagy, egyél, ha álmos, akkor feküdj le. És ne hallgass soha senkire!
Búcsúzóul eszébe jutott még valami:
– De mindig gondolj rá, hogy így élni nagy bátorság!
(Hálás vagyok Sári Lászlónak, hogy a Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában-t közreadta. Legkedvesebb esti olvasmányom.)