Ha lesz valami igazán maradandó a hétévnyi vörös–zöld kormányzás után Németországban, az annak beismerése, hogy Németország az elmúlt évtizedekben bevándorlók államává vált. Becslések szerint a 82 milliós országban 14 millióan élnek „migrációs háttérrel”, ahogyan mostanában arrafelé a bevándorlókra politikailag korrekt formában utalnak.
Ennek következtében a elsődleges feladat a bevándorlók integrációja, mivel az elmúlt években a társadalom minden szegletében megnőtt a jelentőségük. De nemcsak a mindennapokban, a politikában is: a 2002-es választások eldöntésében meghatározó szerepük volt, hiszen Schröder mindössze hatezer vokssal nyert, kutatások pedig igazolták, hogy az 1998 óta állampolgárrá tett mintegy egymillió, döntően muzulmán bevándorló közül a választójogukkal élők 85 százaléka a szociáldemokrata pártot – az SPD-t –, illetve a zöldeket támogatta.
E gazdaságilag is egyre erősebb csoport követelése előtt fejet hajtott a Schröder-kormány, amikor támogatta az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdését Törökországgal. Ma már a legtöbb nagyvárosban a bevándorlóknak – a többségük itt koncentrálódik – döntő szavuk van a politikai és a gazdasági élet alakításában, a szerepeltetésük nélkül szinte elképzelhetetlen bármiféle televíziós műsor, és hát ennek könynyen lehetnek nem kívánt mellékhatásai.
Ahogy az a nálunk is ismert, kissé unalmas cselekményszövésű, Tetthely című krimisorozat legutóbbi epizódjával történt.
A német közszolgálati ARD televízió 2007. december 23-án sugározta a vitatott Akit tisztelet illet című epizódot, amely egy Észak-Németországban élő alevita családban történt vérfertőzés bűnesetével foglalkozott. A film annak ellenére, hogy a bevezetőben kifejezetten utaltak a történet kitalált jellegére, azonnal heves reakciót váltott ki a Németországban élő és rendkívül jól szervezett alevita közösségből. Ők az epizód levetítésében vallásuk megrágalmazását látták, mondván, Törökországban évszázadok óta a vérfertőzés vádjával illették őket. (Az alevita hit az iszlám síita ágából fejlődött, számos elemét ugyanakkor az iszlám előtti közel-keleti vallásokból kölcsönözte. Nagy hatást gyakorolt rá az iszlám miszticizmus, a szufizmus is. Sok szakértő annyira eltérőnek tartja a síita iszlámtól, hogy egy önálló vallásról beszél. Rítusaikat a család tagjai együtt gyakorolják, szemben a többi iszlám áramlat éles nemenkénti elkülönítésével.)
Már az epizód sugárzását is megkísérelték jogi úton megakadályozni az aleviták, a sorozatot készítő ARD azonban a sajtószabadságra hivatkozva megtagadta a műsorváltoztatást. Erre válaszul az Anatóliai Aleviták Berlini Egyesülete (AABF) uszítás vádjával feljelentést tett, s a berlini tartományi bűnügyi hivatal megkezdte az ügy tisztázását. Tudni kell, hogy a főváros számít az aleviták egyik németországi központjának. A berlini szenátus 2002-ben egyházi közösségként elismerte őket, így az általános iskolákban engedélyezett a vallásuk oktatása.
A filmben felfedezhető állítólagos szunnita propaganda elleni tiltakozásul az AABF december 27-én tüntetést szervezett az ARD berlini stúdiója elé. Ezt követően december 30-án mintegy húszezren tüntettek Kölnben a csatorna „rágalmai” és „ortodox szunnita” reklámja ellen.
Az AABF nem volt hajlandó elfogadni Angelina Maccaronénak, a film forgatókönyvírójának és rendezőjének a magyarázatát, aki szerint „jelen eset – hiszen egy krimiről van szó – bármilyen német vagy török családban, a világon bárhol megtörténhet”. Hangsúlyozta: az apa tettének nincs köze a vallásához, „ellenkezőleg, Aszlan felügyelő, aki szintén alevita, a film végén maga is döbbenten áll ama felismerés előtt, milyen dráma történt a családban”.
Politikai szállal is gazdagodott a történet, amikor Ali Ertan Toprak, az alevita közösség németországi szervezeteinek főtitkára nyílt levélben fordult Wolfgang Schäuble szövetségi belügyminiszterhez. Ebben kifejtette: „Nem szolgálja a szövetségi kormány integrációs politikáját, ha az ARD azt szuggerálja a nézőknek: meneküljetek az ortodox iszlámba, viseljetek fejkendőt, imádkozzatok naponta és óvakodjatok a szexuális támadásoktól.” Majd megismételte azt a vádat, miszerint a film az ortodox iszlámot reklámozta a szekularizáltnak számító aleviták terhére. „Ezt – fogalmazott Toprak – egy közszolgálati televíziótól alevitaként és a köztársaság polgáraiként nem kívánjuk elfogadni.”
Kubilay Demirkaya, a főtitkár sajtóreferense azt is felrótta a forgatókönyvírónak és az ARD vezetésének, hogy anélkül készítették el a filmet, hogy konzultáltak volna velük.
A becslések szerint egyébként a mintegy 2,4 milliós németországi török és kurd közösség harmada tartozik az alevitákhoz. Jelentős részük a nyolcvanas években, a törökországi katonai diktatúra idején politikai menekültként érkezett Németországba. S mivel az integráció mintadiákjainak számítottak – s mert, mint ahogy azt a Frankfurter Allgemeine Zeitung publicistája gonoszkodva megjegyezte: a menekült arrafelé csak jó lehet –, senki sem vonta kérdőre őket, mit gondolnak a német alkotmányban lefektetett szabadságjogokról.
Nem véletlen, hogy a német politikai elit, amely gyakran bezzegmuzulmánként hivatkozott e közösségre, most feltűnően hallgat. Az aleviták vezetői korábban szívesen látott vendégek voltak a Merkel-kabinet egyik legfontosabb belpolitikai céljának, a bevándorlók integrációjának érdekében létrehozott csúcstalálkozókon és egyeztetéseken. Ezért különösen kínos, miként az a nyílt levelükből kitűnik, hogy erre a filmre hivatkozva éppen ők tervezik felmondani az együttműködést. Nem véletlen, hogy egyesek már egy újabb „Mohamed-karikatúra-botrányról” beszélnek.
Még ha ez az értékelés túlzásnak is tűnik, figyelemre méltó Henryk M. Broder publicista álláspontja, aki provokatív, Hurrá, kapitulálunk című könyvében azt fejtegette, hogy a Nyugat behódolt a „1,5 milliárd kórosan megsértett” és ezért „kiszámíthatatlan reakciókra hajlamos muzulmán” előtt.
Az azonban tagadhatatlan: ideje lenne tisztázni viszonyukat az ország legtöbb pontján még többséginek számító társadalom értékeihez, a vélemény és a művészet szabadságához, az alkotmányhoz. Elképzelhető, hogy csak az általuk cenzúrázott szövegöszszefüggésben említsék őket, közösségüket, vallásukat? Vagy jobb híján a negatív karakterekre megmaradnak a bennszülöttek és/vagy a keresztény egyházak? Amint azt őszinteségi rohamában Harald Schmidt, az egyik legismertebb német humorista kibökte: túl óvatos és túlzottan szeret élni ahhoz, hogy az iszlámról, az iszlámmal viccelődjön.
A most megnyilvánuló érzékenység ugyanakkor némi ellentmondásban áll azzal, ahogyan ezek a szervezetek hallgatnak, amikor a mind gyakoribbá váló németverésekről tudósít a sajtó. Amikor bevándorló fiatalok minden különösebb indok nélkül – állítólag ránézett a barátnőjére, vagy megkérte, ne fújja a füstöt az arcába – agyonvernek valakit, miközben azt kiabálják, hogy „kinyírunk, sz…os német”.
Valóban az lenne a megoldás, amit egy német kriminológus ajánlott, s amivel az alsó-szászországi Oldenburgban próbálkoznak, hogy járjanak össze bevándorló és német családok?
Kérdés persze, milyen identitást képviselnek a „bennszülöttek”? Mert abban a bevándorlóknak van igazuk, hogy ők szívesen integrálódnának, de azért szeretnék tudni, vajon mihez is kellene idomulniuk. E kérdés megválaszolására időnként a kereszténydemokrata politikusok kísérletet tesznek, amikor felvetik a „vezető kultúra” fogalmát. De eddig mindig visszavonultak, ha a nacionalizmust kiáltó baloldali médiagőzhenger e kifejezés hallatán beindult. Wolfgang Schäuble, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) egyik meghatározó politikusa a Kohl-kormány legnagyobb mulasztásának – a tragikus demográfiai mutatók elhanyagolása mellett – a párhuzamos társadalmak kialakulásának tudomásulvételét nevezte.
Hogy ez nem csak a jobboldalt aggasztja, azt jelzi az a karcos megjegyzés is, amelyet Vural Öger, az SPD európai parlamenti képviselője tett 2004-es kampányában: a sokat szülő török nőkkel most sikerre viszik azt, ami a török seregeknek Bécs alatti vereségükkel nem sikerült.
origo.hu
Hallgat Magyar Péter arról, hogy melyik EP-képviselője agyhalott, melyik alkalmatlan, melyik Soros-ügynök
