Nyugati klinikák magyar orvosokkal

A klasszikus közmondás szerint változnak az idők és mi is változunk bennük. Úgy tűnik azonban, nem minden és nem mindenki változik az idő múlásával.
Választott kormányunk ismét elővette múltjának hatásos fegyverét az orvoskártyát. A bolsevik múltban, ha szorult a bocskor az államháztartásban, mindig kigyújtották a rivaldafényt a szocializmus pofozógépe, az egészségügy körül, és lekentek egy frászt neki, hogy eltereljék a figyelmet az áremelésekről és a szocializmus építése körül begyűrűző malőrökről.
Kihalóban lévő korosztályom, amely még a polgári neveltetése folytán képes volt újjáépíteni háborús romjaiból az országot, jól emlékszik a zsebmetszők bevált trükkjére, akik a forgalmas utcán izgatottan mutogattak, hogy a fölbámulók figyelmét a pénztárcájukról eltereljék. Napjaink politikai ricsaja is erre megy ki és a mindenkit életbevágóan érintő egészségügyi manőver jól bevált módszer a porhintésre a kórházak eladása idején. Jó lenne végre nyilvánosan emlegetni, miért került egészségügyünk a szocializmus építése alatt abba a morális helyzetbe, amelyre most felháborodottan mutogatnak. A huszonnégy évig tanuló és folyamatosan vizsgáztatott orvos, akire a legfőbb értéket, az embert és annak életét bízzák, olyan fizetésért dolgozott nappal és éjszaka, ünnepen és vasárnap, amely puszta megélhetésére is kevés volt.
Jó lenne, ha a söjtöri menühöz szokott érdemeik folytán újgazdagodott kormánypártiak visszaemlékeznének karrierjeik előbbi állomásaira, amelyben módjuk nyílott volna a magyar egészségügyet propagandafrázisok helyett arra a szintre emelni, amely a sokat emlegetett és kárhoztatott hálapénz nélkül is eléri az európai szintet. Ha ugyanis a múltban nem lett volna paraszolvencia, pusztán az egészségügyiek szakmai elhivatottsága és erkölcsi felelőssége, nem tudta volna a gyógyító munkát még a jelenlegi szinten sem ellátni a folyamatos ostorozás dacára sem.
Időszerű lenne, ha szabadon választott kormányunk nem átváltozóművészi képességeivel próbálná beírni nevét történelmünkbe, hanem tudomásul venné azt az ellátási kötelezettséget, amely a hatalom gyakorlásával együtt jár. Az egészségügy hozzátartozik a közbiztonsághoz, alanyi jogon jár az adófizető polgárnak, ezért nem lehet privatizálni. Természetesen rendbe kellene hozni azt az „éppen a szocializmus hatására” elferdült gyakori törekvést, amely az egészség megtartása, vagy visszanyerése helyett előnyök és felmentések céljából betegségük bizonyítására sarkallták az embereket (lakás, telefon, katonaság, rokkantnyugdíj stb.).
Nyilvánvaló, hogy a régi gárda bevált módszereit fölmelegíti, amikor a szociális érzékenység behízelgő melódiáinak kíséretében újabb kapitális vagyon birtokába kíván jutni a kórházak eladása révén. Nem ok nélkül lett időzítve a hálapénz ízléstelen krimije. Az orvos zsebébe titkon csúsztatott bankókat majd nyíltan követelik a kórházak üzletvezetői. Közlöm, hogy a hálapénznek semmilyen formájával nem szimpatizálok, de a munkát értékén kell megfizetni, a hozzá szükséges képzettség beszámításával. A napjainkban kialakult viták során fölmerült annak kérdése, miért volt vonzó az orvosi pálya még fél évszázada is. Utalva említett korosztályomra, válaszolhatok: részint a háború után újra fellobbanó humánum okán, másrészt azért, mert ebben a szakmában csak a hagyományos egyetemi képzéssel lehetett diplomához jutni, kerülő úton gyorstalpalt káderek nélkül. (Talán ez utóbbinak köszönhető hátrányos megkülönböztetése?)
Végezetül szolgáljon örömünkre a jövőben annak lehetősége, hogy az esélyegyenlőség alapján mindnyájunknak joga lesz az EU-ban a legnívósabb nyugati klinikákon gyógyíttatni bajainkat – magyar orvosokkal.
Dr. Rajháthy Aurél
ny. orvos, Budapest

Jogtalanul szednek vizitdíjat. Elvileg sem lehet egyetérteni a vizitdíjjal, hiszen a mindenkori egészségügyi ellátásunk díját már egyszer megfizettük. Ellátás nélkül megelőlegeztük, amikor a munkáltatónk munkavégzésünk értéke alapján megfizette. Miért kellene az ellátásunkért kétszer fizetni? A kétszeri fizetés tisztességtelen, s elvileg megalapozatlan. Hamis az az állítás, hogy ingyen szaladgáltunk az orvoshoz, s most fizessünk legalább egy jelképes összeget.
Az egészségügyi vezetés örvendezik, hogy 20 százalékkal csökkent a vizitdíj bevezetése óta a beteg-orvos találkozó. Nos kedves örvendezők, biztosak önök abban, hogy a 20 százalék között nem voltak olyanok, akiknek feltétlen kellett volna az orvosi ellátás, de a vizitdíj megakadályozta? Biztosak önök abban, hogy a beteg-orvos találkozások csökkenése mögött nincsenek áldozatok, betegségi szövődmények, esetleg tragédiák? Mennyi itt az áldozatok száma? Ki felel az áldozatokért? Odafigyel erre valaki?
Bizony, bizony a vizitdíj betegellenes, és így emberellenes is. Az egészségrombolás biztos eszköze. Tisztelt törvényhozóinknak pironkodva, bocsánatkéréssel be kellene ismerni, hogy a vizitdíj – de a többi egészségügyi intézkedés is – elhibázott döntés volt politikailag is és szakmailag is. A rossz döntéseket hatálytalanítani szükséges. Nem kellene ehhez népszavazás, csak bölcs belátás. Hallani, hogy vannak orvosok, akik nem szednek vizitdíjat. Őket példaképül állíthatjuk az orvostársadalom elé, tőlünk, betegektől pedig nagy-nagy tiszteletet érdemelnek.
Dr. Nagy Péter
Szeged