„Rongyos, bűnös kismagam”

Nyilasok terelnek a Duna felé egy csoportot 1944. december 27-én. A rakpartra érve sorba állítják őket. Egyikük, egy alacsony termetű apáca letérdel, széles mozdulattal keresztet vet. A következő pillanatban eldördül a sortűz. Így halt meg Salkaházi Sára, akit 2006 őszén avattak boldoggá.

Az út, ha kacskaringósnak talán nem is nevezhető, mégis szokatlan. Senki sem születik szentnek, de mindenki szentnek születik. Amikor Stiller Klotild és Schalkház Lipót gyermeke 1899. május 11-én Kassán meglátta a napvilágot, az ország a boldog békeidők legfényesebb éveit élte. Mire számíthattak a szülők Sára, Klotild jövőjét latolgatva? Leginkább arra, hogy boldog feleség lesz, családanya, esetleg az egyre jobban terjedő divatot követve valamilyen munkát is vállalni fog. Ha egyáltalán megtartja az Isten. A félelem talán ott élhetett a szülők szívében, hiszen ebben az időben még meglehetősen magas volt a csecsemőhalandóság, s a házaspár első három gyermeke közül egyik sem ért meg egy hónapnál hosszabb időt. Aztán 1897-ben megszületett Lipót, Sára bátyja, két év múlva Sára, majd ismét két esztendő elteltével Jolán. Édesapjuk nem sokat élhetett gyermekeivel, súlyos szívbeteg volt, és 1901-ben, kevéssel Jolán születése után meghalt.
Édesanyja, a Grazból Kassára került, magyarul csak törve beszélő asszony dolgozni kezdett a család egykor virágzó, ám 1894-ben a férje kezéből kicsúszó vállalkozásában, a Schalkház Szálló Rt. igazgatóságában. A szálloda valóságos fogalom volt Kassán, sőt túlzás nélkül mondható, az egész országban. Megfordult itt a művészélet színe-java, festők, írók, költők, politikusok. Az örökös Stiller Klotild férje lett volna, ám amíg ő Pozsonyban a pincérkedést tanulta, az üzletet rosszul vezették, és a szálló már csak úgy kerülhette el a csődöt, hogy részvénytársasággá alakult át.
A félárván maradt gyerekek életére súlyos teherként nehezedett az apa hiánya, de édesanyjuk igyekezett mindent megadni nekik. Sára még tánciskolába is járt, a családi vendéglő nagytermébe. Így emlékezett vissza: „Fényes terem, ragyogó parkett, tükrös falak, nagy, bársony fotelekben a boldog mamák, fehér és rózsaszín, kék ruhás leánykák, sötét ruhás fiúk. Emlékkönyvcserék, barátkozások… Kinszky bácsi öreges, fáradt hangja: ein, zwei, drei, ein, zwei, drei… No még egy hölgyválaszra is emlékszem, mikor nem mertem felkérni a kiszemelt ifjút, hanem valami megnevezhetetlen jótékonyságból a legügyetlenebb táncos és legcsúnyább fiú elé álltam szép előírásos pukedlivel.”
Mi maradt meg ebből a világból? Nem sok. A Schalkház család megőrizte múltja néhány érdekes emlékét, és a tárgyakból a szombathelyi Savaria Múzeumban nyílt kiállítás a közelmúltban. A családi relikviákat csak nagy üggyel-bajjal tudták Trianon után Kassáról Magyarországra csempészni, így sikerült megmenteni egy kicsi márványasztalkát a hajdani fényes szállóból; festményeket, fényképeket, könyveket, újságokat: egy elsüllyedt világ utolsó leleteit. Láthatjuk a nagyapa, Schalkház Lipót szakácskönyvét, A magyar konyhát, amely 1894-ben jelent meg, valamint az 1897-es Pincérekről a pincéreknek című munkáját. Életükön – akár az egész országén – átgázolt a történelem. 1919 nyarán bevonultak a kommünárok Kassára, a Schalkház Szállót államosították, új neve Szovjetház lett. E méltatlan állapot nem sokáig tartott: egy hónappal később visszatértek a csehek, a várost elszakították Magyarországtól. Ez bizony elemi változás volt az ausztriai származású, osztrák gyökerű, de minden tekintetben magyarrá lenni akaró család életében. Kész csoda, hogy a XX. század történelmi viszontagságai közepette egyáltalán sikerült valamit megmenteni a Schalkházok kassai életéből, és hogy e tárgyakat mind a mai napig őrzik Salkaházi Sára rokonai.
A család élete a részvénytársasággá alakulás ellenére továbbra is számtalan szállal kötődött a szállóhoz, Sára is vállalt munkát az irodáján néhány hónapig. Kezdeti próbálkozások voltak ezek. Eredetileg tanítóképzőt végzett, és egy évet tanított is, de érdeklődése egyre inkább az irodalom és az újságírás felé fordult. Az irodai munka után az Esti Újságnál kapott állást, majd a Keresztényszocialista Párt Nép című lapjának lett a szerkesztője. A lázas keresés időszaka volt ez: miközben emancipált nőként a nagyközönség elé lépett műveivel – szinte láncdohányosként gyújtott egyik cigarettáról a másikra, zsebre dugott kézzel csavargott Kassa ódon utcáin, önálló kötete jelent meg, és a Kazinczy Társaság jelentős pénzjutalommal, ötszáz koronával honorálta tevékenységét –, igazából maga sem tudta, merre induljon. A szociális kérdések, feszültségek azonban láthatólag mindenkor érdekelték. Tanárnőként, újságíróként beállt könyvkötőinasnak, kemény fizikai munkát végzett. Érdekes epizódja életének, hogy kis híján férjhez ment: édesanyja egyik hajdani kosztos diákja kérte meg a kezét. Az eljegyzés is megtörtént, de a huszonéves lány hamarosan viszszaküldte a gyűrűt vőlegényének. Mintha hatalmas teher alól szabadult volna föl.
Egyre csak keresett, lankadatlanul. 1928-ban részt vett egy szociális és népjóléti tanfolyamon, majd megismerkedett Schlachta Margit Kassán frissen letelepedő nővéreivel, a Szociális Testvérek Társaságával. És egyszer csak megtörtént a csoda Sára életében: 1928. november 17-én valami megérinthette. Hogy mi, nem árulja el, de szerzetesi hivatása szempontjából döntő lehetett.
Pestre utazott, hogy novíciának jelentkezzen, de először elutasították. Valószínűtlennek tűnt, hogy ez a sikeres újságírónő alá tudja vetni magát a rendi fegyelemnek. Csakhogy Sárában olyan erős vágy égett, hogy nem adta fel terveit. Leszokott a cigarettáról, majd újra jelentkezett, és 1929. február 6-án Szegváron megkezdhette szerzetesi újoncévét. Harmincéves volt ekkor, nagy elszántsággal mindent oda akart adni. A fogadalomtétel előtti lelkigyakorlatra készülve írta naplójába: „Jézusom, hát még mindig adsz? Mit adhatok én? Rongyos, bűnös kismagamat?!”
De aki azt gondolja, hogy ettől a pillanattól kezdve minden megoldódott az életében, hatalmasat téved. Alig egy hónappal később már elbizonytalanodott. Igaz, jól érzi magát a nővérek között, de azt is tudja magáról, hogy szinte bármilyen közösségbe be tud illeszkedni. Kétségek gyötrik, nem komédia-e egész vállalása. „Hiszen semmi, semmi miszticizmus nincs bennem! Reális ember vagyok, a földön járok, imádkozni is alig tudok” – írja naplójában. (1942-ben kapta meg az engedélyt a névváltoztatásra.)
Ez persze túlzás, de tény, hogy egész életében kiválóan és nagy lelkesedéssel végzett mindenféle gyakorlati munkát. Szerzetesként valóságos szociális apostol lett, élelemosztástól a cselédbál szervezéséig sok mindent csinált, hatalmas energiákkal. De az igazi misztikusok mindig nagy realisták is.
És ezt mutatja életét megpecsételő vértanúsága is. Elhurcolásának reggelén a vértanúságról tartott elmélkedést: három fajtájáról beszélt. A vágyvértanúságról, mint Szent Jánosé; a tudatos vértanúságról, mint Szent Istváné; és a nem tudatos, de valóságos vértanúságról, ilyen az aprószentek áldozata. Néhány órával később neki a tudatos vértanúság jutott.