Tevehuszár

Két kitüntetési felterjesztést nyújtottak be Ferenc Józsefhez az első világháború derekán, nem sokkal egymás után. Az egyiket maga Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke írta alá. Mindkét esetben egy akkor már életének hetedik évtizedében járó huszártiszt tűzvonalban szerzett érdemeit ajánlották az uralkodó figyelmébe.
A signum laudissal és a korábban kapott Vaskoronarendjéhez hadiékítménnyel kitüntetett, régi lengyel katonacsaládból származó Zubovits Fedor honvéd őrnagy valószínűleg az akkori idők egyik legkülönösebb magyar katonája volt. Hosszú és a közfigyelmet felkeltő élete megkoronázásaként sietett saját tervezésű robbanószereivel felszerelt különítménye élén az olasz fronton védekező osztrák–magyar haderő segítségére. A Monarchia kemény tiroli harcaiban gyakran ellenséges tűzben lerakott aknáinak – akkori nevükön szárazföldi torpedóknak – nagy szerepük volt az ellenség megállításában.
Nem szokványos dolog, hogy valaki olyan idős korban kér részt – sebesülések árán is – a harctér veszélyeiből, amikor mások régen otthon ülnek a kályha mellett. Az is furcsa, hogy mára mennyire elfelejtettük ezt a régi katonát. Pedig számos írót megihlető, regénybe illő élete mellett valószínűleg haditechnikai munkássága is méltó az utókor figyelmére.
Zubovits kapitány – mert őrnagy korában is így tisztelték és félték békétlen természete miatt országszerte – a harc megszállottja volt egész életében. Ha nem akadt kedvére való háború a hosszú Ferenc József-i békeidőkben, hát keresett magának. Végszükségben otthon csinált valami kalamajkát, amelyből csak párbajjal tudott kimászni; jobb híján megtette ez is. Puskaport először 1866-ban szagolt Königgrätznél a poroszok ellen, utána elment a törökökhöz az oroszokkal huzakodni. A kaukázusi fronton aprította a cár katonáit maga toborozta cserkesz lovasaival. Szolgált a boszniai bevonulásnál, verekedett Egyiptomban a Mahdi-felkelésben az 1880-as években, ahol megszervezte a sivatagi huszárságot tevére áthangolva. Ezeken kívül sok más kalandot is kötöttek a nevéhez, volt, aki Spanyolországban látta, mások Garibaldinál, és még ki tudja, hol. Kósza hírek szerint a próféta követőjévé lett. Az biztos, hogy kalandjai során a huszadik század elején részt vett az olaszok tripoliszi háborújában meg az albán trón körüli kavarodásban is. Amiről talán a Monarchia hírszerzésének iratai tudnának bővebbet mondani.
Harcias természetének és kalandjainak jelentős az irodalmi lenyomatuk. A kapitány kedvelte a nyilvánosságot, és életét úgy tudta forgatni, hogy az sokak képzeletét megragadta. Írt róla Gárdonyi, Mikszáth, Herczeg Ferenc, Krúdy, a meglódult fantáziájú, színes tollú Kellér Andor pedig egész legendáriumot szőtt köréje. Éltető közegével, a hadsereggel mindenesetre sosem volt teljesen felhőtlen a viszonya. Ennek köszönhette, hogy már deres fejjel csak kapitányként fogott neki utolsó kalandjának, a világháborúnak. Hol kívül, hol belül volt a laktanyakapun, de ha szükség volt rá – például a szegedi árvíznél –, akkor mindig rendelkezésre állt.
Közben lelkesen hódolt más szenvedélyeinek. Messze földön híres lovas volt, továbbá sikeres és gazdag feltaláló a robbanószerek területén. Egyetlen hátason lovagolt két hét alatt Párizsig 1874-ben, ahol elismerése jeléül fogadta őt az éppen ott időző Viktória királynő. Máskor télvíz idején a parton tolongó pesti közönség figyelmétől kísérve úsztatta át a zajló Dunát gond nélkül. Európai és afrikai barangolásait, Vác mellett bérelt kastélyának, valamint egyéb bogarainak a költségét pedig szorgalmasan kotyvasztott, a hazai piactól Kínáig sikerrel árusított robbanószerei bevételéből fedezte. A meglódult ipari fejlődés különösen kedvezett az újabbnál újabb és hatásosabb pusztító szerszámok megszületésének. A király katonai irodájának fennmaradt anyagai szerint a kapitány sorra szerkesztette és már a XIX. század nyolcvanas éveiben bemutatta azoknak a fegyvereknek a saját változatait, amelyeket ma kézigránátként, taposóaknaként és társaikként ismerünk szerte a világon.
Kérdés, hogy miért maradt fönn róla mégis olyan kevés emlék, amelynek nagyobb része is főleg pusztán különcségeire, közöttük a párbajra hívott váci püspökre, az Andrássy úton tervezett oroszlánvadászatára vagy sorozatos kötekedéseire vonatkozik.
A tudósembernek volt, meg talán ma is van egy különös hazai változata, amelyre a legjobb elnevezést talán Babits Mihály találta ki: a magántudós. Ő az, aki nem a modern kor kívánta csapatmunka kisebb vagy nagyobb csavarjaként végzi a dolgát, hanem egymaga próbálja kimozdítani a világot a sarkából. Ez vagy sikerül, vagy nem. Többnyire nem, s a nagy akarás és erőfeszítés díja csak az utókor hallgatása lesz, amire kiváló példa a torpedó esete. Ma a világ Whitehead nevén ismeri ezt a harci eszközt, holott az Luppis János kapitány fejéből pattant ki Fiuméban. Whitehead pusztán elhelyezte Luppis szellemi gyermekét a korszerű ipar közegében, és ezzel indította el a világhír útján. Zubovits kapitány is megmaradt magányos harcosnak egy erre teljesen alkalmatlan világban, és így esett ki az emlékezetből. Ma már szinte lehetetlen őt elhelyezni a robbanóeszközök mestereinek rangsorában. A rá vonatkozó hiányos és szórványos iratok között nincsenek meg találmányainak a tervrajzai, és a váci Hirmann-gyár, ahol robbanóeszközei javát készítette, eltűnt nyom nélkül. Maradtak a legendák. Eszerint a halálos ágyáról még puskával lövöldözött ki az ablakon, mert elmúlásában zavarták az utcán fütyörésző járókelők. Katonai tiszteletadással helyezték végső nyugalomra 1920-ban a Kerepesi úti temetőben, sírját az ötvenes években felszámolták.